Tévét nézve, rádiót hallgatva, vagy a netet böngészve egyre gyakrabban találkozunk a gyógynövényeket, illetve a belőlük készült készítményeket, teákat népszerűsítő reklámokkal. Van olyan, amely „csupán” a megfázás tüneteit enyhíti, de van, amely - a hirdetés szövege szerint - pillanatok alatt lefaragja a túlsúlyt, vagy elűzi az álmatlanságot. Bárhogyan is hirdetik őket, az azonban teljességgel bizonyos, hogy a gyógynövények, illetve a rájuk épülő termékek napjainkban reneszánszukat élik.
Talán már Ádám és Éva is, de az ősember mindenképpen…
Az ősember önfenntartásának elengedhetetlen pillére volt a gyűjtögetés, amely során ráébredt arra is, hogy a termések, magvak, virágok nem „csak” az éhség elűzésére alkalmasak, hanem orvosságként, no meg erről is essen szó, esetenként méregként is használhatóak. Az ókori civilizációk már dokumentálták a gyógynövényekkel, azok hatásaival összefüggő tapasztalataikat. Az egyik legkorábbi emlék Egyiptomból származik ez az úgynevezett Ebers-féle papirusztekercs, amely száz gyógynövényt és egyéb, a természetben fellelhető anyagot listáz. Az ókori görögök, majd a rómaiak is kiemelt figyelmet fordítottak a gyógynövényeknek. Hippokratész egyik művében már 200 gyógynövényt írt le, Claudius Galenus a római császárkor „sztárgyógyítója” pedig többkötetes gyógynövény monográfiát hagyott az utókorra. Ez alapján jól kirajzolódik, hogy a rómaiak gyógyhatású szerei túlnyomórészt növényi eredetűek voltak. Szintén ebből tudhatjuk, hogy a kenőcsöket és gyógyszereket főleg fokhagymából, rozmaringból, édesköményből és más gyógynövényekből állították elő.
Gyógynövénykertek, ispotályok
A középkorban a gyógyítás színhelyei a kolostorok voltak, ahol úgynevezett ispotályokban történt a betegek ellátása. A szerzetesek, az ima ereje mellett a kertjeikben termesztett gyógynövényekre is támaszkodtak a gyógyításban. Magyarországon jelenleg is található „működő” gyógynövénykert, mégpedig Pannonhalmán, az Apátságban. A kolostori tudást a szerzetesek összefoglalták, rögzítették az úgynevezett herbáriumokban, amely a könyvnyomtatás időszakáig kézzel írott, majd később, nyomtatott formában is eljutott a nemesi udvarokba, illetve a vagyonos polgárok házaiba. A földrajzi felfedezések a már ismert gyógynövények körét kibővítették, gondoljunk csak a kininre. Természetesen ezzel az írásban rögzített, „hivatalos vonallal” párhuzamosan, folyamatosan jelen volt a népi gyógyászat is. A két terület nem különült el szigorúan egymástól, kölcsönösen adtak-vettek át egymástól ismereteket, amelyeket aztán alkalmaztak is.
Mindenre, de mindenre volt orvosság
Hazánkban, akárcsak más országokban, voltak gyógynövények, amelyek csak egy-egy szűk területen, míg mások több tájegységben is ismertek voltak. A kis ezerjófű például országos elismertségnek örvendett, és ahogy neve is utal rá, úgy gondolták, hogy (szinte) minden bajra orvosság. A székfű, amelynek virágjából teát főztek, szintén ilyen volt. A hársfa virágjából főzött tea, akárcsak ma is, nagy elismertségnek örvendett: hurutos megbetegségekre, meghűlésre, gyulladások megszüntetésére egyaránt használták. Olyannyira érékelték hatását, hogy magát a fát is nagy tisztelet övezte, feljegyzések dokumentálják az 1600-as évekből, hogy egyes vidékeken, újhold első vasárnapján nagy tömeg gyűlt össze a szentnek tartott növény körül, imádkozva csókolgatták és gyógyulást kértek tőle. A fűz levelét viszont csak szűkebb területen, a Nyírségben használták, és nem is gyógyítási, hanem inkább kozmetikai célra: főzete, úgy vélték, elősegíti a haj növekedését. A kígyómarásra használt gyógynövények (bojtorján, kender, ökörfarkkoró) alkalmazása sokkal inkább kétségbeesésről árulkodik, hiszen ezek hatásosságáról semmiféle bizonyítékunk nincs. Vélhetőleg akkor járt sikerrel az alkalmazásuk, ha emellett a sebet sikerült megfelelően kitisztítani, ezzel a méreg felszívódását megakadályozni.
Akárcsak ma, akkor is voltak, akik komoly hatalmat tulajdonítottak a pozitív energiáknak, a transzcendensnek, így a gyógyfőzetek adagolása közben segítségül hívták a felsőbb erőket, akár a keresztény vallásból, akár egyéb, a pogány időkig visszanyúló hitvilágból. Bármilyen meglepő, a hallucinogén növények „fogyasztása” sem volt ismeretlen a magyar parasztság körében: előfordult, hogy a nadragulya levelét, gyökerét pl. a gömöri lakodalmakban a levesbe főzték, úgy vélték, aki ilyen ételből eszik, az felszabadultan fog táncolni. A hatása elképzelhető, hogy sikeres volt, mivel a gömöri füves emberek a szárított növényi törmeléket az Alföldre is elhordták, és lakodalmas házaknál árulták.
A gyógynövények alkonya, vagy mégsem?
A gyógynövények egyeduralma a 18. század végén – 19. század elején ért véget, amikor is létrejött a ma ismert, alkalmazott kémiai alapokon nyugvó gyógyszertan. Egyeduralom megszűnését nem véletlenül írtam, hiszen a gyógynövények alkalmazása, a rájuk mutatkozó piaci igény továbbra is markánsan jelen van. Az aromaterápia, bármilyen hihetetlen, de az ókortól ismert, azóta minimális változtatáson „átesett” gyógymód, mely az illóolajok antibakteriális, gyulladásgátló, nyugtató stb. hatására épül. A hatásmechanizmusban gondot jelent az, hogy nem kiszámítható, milyen koncentrációban, mekkora mennyiségéggel érhető el a kívánt hatás.
A kozmetikai iparban, főleg az elmúlt évek vegán, környezettudatos fogyasztói szemléletének előretörése miatt reneszánszát élik a gyógynövények felhasználásával készült krémek, testápolók, samponok. Hogy használnak-e? Minden bizonnyal, hiszen, ha nem így lenne, akkor nem fizetnének értük a vásárlók olykor komoly összegeket. Az, hogy a tisztítószerek között is egyre több akad, amelynek illatosításáért, vagy hatékonyságáért a gyógynövényekből nyert koncentrátumok felelnek, szintén nem meglepő, hiszen évszázadok használata igazolja hatékonyságukat. Az élelmiszeripar részben a gyógyélelmiszerek, részben adalékanyagok (aromák, színezékek) formájában alkalmaz különféle gyógy- és fűszernövényeket.
Természetesen maga a gyógyszeripar továbbra is jelentős felhasználója a gyógynövényeknek. Teszi ezt úgy például, hogy a hatóanyagot kivonja az adott növényből, majd felhasználja, ez történik a gyöngyvirág vagy a máriatövis esetében, amelyek hatóanyaga nélkülözhetetlen alkotóeleme egyes szív- és májregeneráló gyógyszereknek. A gyógyszeripar kevésbé ismert eljárás során pedig izolálja is a gyógynövényekből a molekulákat, majd a félszintetikus átalakítást követően növényi szteroidokat hoz létre. A felhasználási skála nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg az úgynevezett gyógytermékekről, amelyeknek egyik produktuma a sokak által ismert és fogyasztott tökmagolaj-pasztilla.
Előre menekülve, gyűjtöttből a termesztett felé
A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK), valamint a Gyógynövény Szövetség és Terméktanács 2019. év végi piaci körképe szerint a hazai fogyasztók továbbra is a kamillavirágot, a bodza- és hársfavirágot, valamint a csipkebogyót, illetve az ezekből készült teákat vásárolják a legnagyobb számban. Téli időszakban igencsak keresetté válik az immunerősítő hatású, influenza és megfázás megelőzésére használatos bíbor kasvirág, valamint a magas C-vitamin-tartalma miatt kedvelt homoktövisből készült termékek. A homoktövis – és ez lépten nyomon tapasztalható – igen kedveltté vált: levár, szörp, tea, sőt gumicukor is készül belőle. Termőterülete követi a növekvő igényeket, 2019-ben elérte a 400 hektárt.
A NAK tájékoztatása szerint, a saját márkás és import gyógyteák térhódítása miatt, a gyógyteapiac igencsak túltelített, a belső piaci verseny nagy, ami gyakran minőségi problémákat, termékvisszahívásokat is eredményez. Érdemes tehát a vásárlónak ellenőrzött és (gyógyszerkönyvi) minőségű alapanyagból készült készítményeket, teákat vásárolniuk. Amíg az import és saját márkás termékekből túlkínálat van, addig a hazai alapanyagokból készültek beszerzése a jövőben gondot jelenhet. Ennek oka egyrészt a munkaerőhiány, amely a vadon termő és a termesztett növények esetében is gondot jelent, másrészt a klimatikus változásokat ezek a fajok is megszenvedik. Mindennek kiküszöbölésére az ágazat igyekszik az ezidáig gyűjtött gyógynövényeket termesztésbe vonni, és ezzel biztosítani a kívánt mennyiséget és minőséget.