A tavasz közeledtével nem illik ilyen hangulatromboló témával foglalkozni, most mégis megteszem. A képen látható házikó késztetett erre.
Az talán nem látszik a frissen esett hóval fedett épületen, hogy mi lakik odabenn.
Régebbről kezdem. Van annak már vagy tizenöt éve, vagy még annál is több – amikor még lehetett síelni a Galyatetőn, mert volt felvonó, meg pálya –, hogy a Mátra e csodálatos településére érkezve mindig megcsodáltuk ezt az út szélére épített „meseházat”.
A fényképről talán nem érzékelhetők a méretei. Lehet úgy 2,5-3 m széles és talán 3,5-4 méter „hosszú”. Parányi – ahogy mondani szokták – ékszerdoboz.
Most, hogy ismét arra vetődtünk, megdöbbenve láttuk, tapasztaltuk az enyészetet. Kívül csak a vakolat „hámlik”, de ami nem látszik: betört ajtó, hiányzó ablak, és odabenn valami embertelen bűz, szétszórt ruhamaradványok, és nem akarom részletezni az „illatfelhő” eredetét.
„Így múlik el a világ dicsősége” – summáztuk a nem mindennapi, lehangoló látványt.
Amiért ezt megírtam, az a döbbenetes igazság, hogy semmi nem tart örökké.
– Hát öreg ezzel nem mondtál semmi újat – gondolhatják.
Igazuk is van, de az idő múlásával az embernek egyre többször jut eszébe, hogy az előtte kanyargó út egyre rövidebb lesz, meg azután – ha ezt sokan nem is tartják, vallják – mégiscsak beléptünk a böjti időszakba, a farsangi mulatozások után „Emlékezz ember! Porból vétettél, és porrá leszel”, akárcsak az az ékszerdoboz, ott a Mátra szívében, amelyik ezeket a borús gondolatokat indukálta bennem.
Egy fürge szellő éppen arra vetődött és szétoszlatta a felhőket.
Kisütött a nap. Előbb-utóbb mégiscsak tavasz lesz, ha most térdig ér is itt a hó, mondtam magamban.
És akkor felnéztem a kitisztult égre. Szólt hozzám Valaki? Mert hallani véltem, de lehet, hogy csak hallucináltam: „Mondottam ember: Küzdve küzdj, és bízva bízzál!”
A tábla széléről – Hamvazószerdán – Dr. Bódis László