Ami a képen látszik, egy távoli felvétel a Sziklafalról.
A Sziklafal számomra mindig is több volt, mint a hegy ormán kitüremkedő szélkoptatta sziklatömb: az idővel dacoló jelkép és léleknyugtató pihenőhely, ahonnan messze ellátni, olyan messzire, hogy az ember már nem tudja a távolban még a földet nézi, vagy már az eget látja.
Az út mentén még áll egy-egy korhadt villanyoszlop. A félig leszakadt vezetékek már csak itt-ott kapaszkodnak egyik oszlopról a másikra, emlékeztetve a múltra, amikor energiát vittek valahonnan valahová, amelyből azután sötétségoszlató világosság lett. Mára úgy tűnik egyetlen feladatunk maradt csupán, hogy tartsák az őszi délutánban úszkáló ökörnyálak ezüstös fonalát.
A mélyfekvésű réteken már elő-elő bújnak az őszi kikerics lila gyertyái és kíváncsiskodva néznek az erdő felé: Mi ez a nyüzsgés odaát? Ahogy a lenyugvó Nap átesik a fák koronáján, megmozdul az erdő. Fürgén mocorgó vaddisznósüldők verik fel a koraeste álmos csendjét. A tölgyekről lepottyan néha egy-egy makk, csemegéül a turkálóknak. Azután a távolból megszólal egy semmi másra nem hasonlító orgonaszó és beleremeg az erdő…
Ugye kitalálták? A szarvasbőgésről van szó.
Hogy jön mindez az Agrofórumhoz? Talán sehogy, de az ősz, a szeptember közeledtével ezek a régi élmények jutottak eszembe. Nem vagyok vadász ember, de szeretem az erdőt. turista sem vagyok, csak olyan bóklászó, útról letérő, kóborló erdőjáró, aki figyeli a csendet, mert abban is hangok vannak, aki érzi és élvezi a mezők illatáét, mert hál Istennek nem allergiás rá.
Különösen ilyenkor szeptemberben szeretem az erdőt járni, amikor a hónap második felében – legalábbis itt a Budai hegyek külső peremén – legjobb a szarvasbőgés. A bikák sokszor, meglehetősen elővigyázatlanul csak mennek a fejük, illetve az ösztönük után és ilyenkor többet láttatnak magukból, mint máskor az év folyamán.
Esténként kiültem a Sziklafalra és sokszor egész éjszaka, ott maradtam, fülelni a csendet meg a titokzatos neszeket, bámulni a csillagokat, a szinte nappali világosságot árasító égi vándort, a kerekarcú Holdat; meg az elém táruló tájban itt-ott remegő fényeket.
A Sziklafal számomra mindig is több volt, mint a hegy ormán kitüremkedő szélkoptatta sziklatömb: az idővel dacoló jelkép és léleknyugtató pihenőhely, ahonnan messze ellátni, olyan messzire, hogy az ember már nem tudja a távolban még a földet nézi, vagy már az eget látja.
A földet, ahol a rozsdás napraforgók az aratást várják, ahol a kukoricák levelei itt-ott már zörgőssé válnak, ahol a korán elvetett repcék már mutatják a soraikat, ahol alá-alá buktatják a kizöldült tarlót az arra alkalmas talajművelő eszközök. A földet amelyik – majdnem azt mondtam „aki” – vár valamire. Évezredek óta, ilyenkor ősszel, no meg persze tavasszal is várja, hogy ilyen-olyan eszközzel: bottal, faekével – melyik korban mi volt a szokás – ma meg már modern gépekkel barázdát borítsanak rajta, hogy azután befogadja az új élet hordozóit.
Itt kellene stílust váltanom és szabatosan megfogalmazni, hogy ez esetben az élet hordozói a korszerű fajták minősített szaporítóanyagai, esetünkben a fémzárolt vetőmagvak.
Érdekes, hogy milyen feledékenyek vagyunk. Vajon az 1880-as években nem azért szervezték meg elődeink a vetőmagvizsgálatot és minősítést, hogy a gazdák jó minőségű szaporítóanyagot vessenek? Vajon a biológia meghazudtolja önmagáét, hogy rossz szaporítóanyagból is lehet jó termés? Aligha hihető.
Nincs rá pénz, meg túl drága a vetőmag mondják sokan. Nem vitatom – bizonyára igazuk van. Éppen azért lenne szükség – többek között ez esetben is – mindkét fél /vevő és eladó/ számára a kölcsönös érdekek alapján nyugvó áralkura és ennek eredményeként valamilyen konszenzusra. Az viszont egyértelmű, akár elfogadjuk akár tagadjuk, hogy a biológiai alapok a termelés olyan meghatározó elemei, amelyek determinálják az eredményeket. Ha erre nem áldozunk abból a kevés pénzből, akkor már eleve csökken az esélyünk a minőségi termék-előállításra.
Legszívesebben a most következő részeket nagybetűkkel írnám, hogy felhívjam a döntéshozók, jogalkotók figyelmét: A földalapú támogatások hazai részét feltételekhez kellett volna, nagy kellene kötni, pl.: a minősített vetőmaghasználathoz.
Elkalandoznak az ember gondolatai a táj látványából a szakma problémáihoz.
Hűl az idő ott kinn a Sziklafalon és valami alig érzékelhető, leheletnyi pára úszik a rétek fölé. A szarvasok egyidőre elhallgatnak. Felnézek az égre. A Hold delejes fénye szinte megbabonáz. Megszűnik a közel és a távol, a horizonton egybeolvad a föld az éggel, mint ahogy ezen az éjszakán bennem is eggyé vált a múlt és a jelen.
A tábla széléről 2006-ban – Dr. Bódis László
Dr. Bódis László blogja
Dr. Bódis László (1942-2019)
Eredetileg a pálya széléről akartam jelentkezni, mondván, hogy onnan szoktak bekiabálni az okoskodók a pályán küszködőknek. Valahogy én is így érzem magam, amikor a taccsvonalról próbálok beleszólni a „nagyok” dolgába vagy azokéba, akik ténylegesen művelik a szakmát, esetleg amikor csak el akarom mondani a gondolataimat, netán zsörtölődéseimet, amik néha eszembe jutnak; koromnál fogva már egy kicsit kívülállóként.
