A fehérpenészről

Annak ellenére, hogy nem csak egy jelöltem van ennek a „negatív csúcsnak” az elérésére, első számú jelöltem a napraforgó fehérpenészes szártő- és tányérrothadása.

Miért tartom ezt a betegséget a legfőbb „közellenségnek”?

Elsősorban azért, mert kórokozója, a Sclerotinia sclerotiorum rendkívül polifág és a szántóföldön termesztett haszonnövényeink közül nemcsak a napraforgónak és az őszi káposztarepcének, hanem az újabban örvendetes módon terjedő szójának is veszélyes kórokozója. (Szántóföldi növények közül a kender, a répafélék, a lóbab, a lucerna, a herefélék és a dohány is a gazdakörhöz tartozik, de a zöldség- és dísznövények között is nagyszámú gazdanövényét találjuk a fehérpenész kórokozójának.) Növeli a gazdakörben gyökerező kockázatot, hogy a betegség kórokozójának gazdaköréhez gyomok is tartoznak – így például a parlagfű is.

A kórokozó fő fertőzési forrást jelentő áttelelő képletei, a szkleróciumok több éven keresztül életképesek maradnak a talajban (1. kép).

1. kép: A kórokozó szkleróciumai, melyek a talajban több évig életképesek maradhatnak

Igaz ugyan, hogy a betegség vetőmaggal is átvihető: akár a fertőzött vetőkaszattal, akár szennyezéssel – ez utóbbi esetben a szkleróciumok a vetőkaszatok közé keveredhetnek. A fertőzés azonban rendszerint a talajban elfekvő szkleróciumokból indul ki.

A betegség első tünetei csapadékos tavaszokon fiatal, akár 2-4 leveles korban már jelentkezhetnek. Ilyenkor a beteg növények lankadnak, a szártői részen vizenyős beszűrődés látható és a növények palántadőlésszerű tüneteket mutatva elpusztulnak. Ez a fertőzési folyamat a szkleróciumok micéliumos csírázásából indul ki, ami később – akár a vegetáció késői szakaszáig – bármikor előfordulhat (2. kép).

2. kép: Az áttelelő képletek micéliumos csírázásából származó szártő-fertőzés tünetei – a fertőzés a talaj szintjén növényről növényre terjed

Minél korábban történik a fertőzés, annál valószínűbb, hogy a betegség a növény teljes pusztulását okozza. A bimbózás állapotában létrejött fertőzéseket, ha túl is éli a növény – a tányér nem fejlődik ki. Amennyiben még később – a virágzás folyamán – történik a fertőzés, úgy előfordul, hogy a már megtermékenyült növény kényszerérése ellenére valamelyes termést hoz.

A kórokozónak van egy másik fertőzési módja is, amikor az áttelelő képlet (szklerócium) nem micéliummal, hanem ivaros úton – apotécium képzéssel – csírázik.

A fehérpenész kórokozójának apotéciumai a 2,5-3 cm-nél nem mélyebben fekvő szkleróciumaiból fejlődnek: rövid, néhány mm-es nyélen ülő tölcsér alakú, 4-8 mm átmérőjű őzbarna színű képződmények. Az apotéciumokban aszkuszok és steril parafízisek sorakoznak. Az aszkuszok – tömlők – teljesen átlátszó falúak és minden aszkuszban 8-8 egysejtű, tojásdad aszkospóra van. A szkleróciumoknak ez az ivaros csírázása kiadós esőket követően általában 5-7 napon belül megy végbe és a relatív páratartalom változására (a páratartalom viszonylag hirtelen emelkedésére, de inkább csökkenésre) az aszkospórák 20-25 cm magasságig a levegőbe lövellnek (ezt szabad szemmel is láthatjuk egy leheletfinom porfelhő formájában).

A kilövellt nagyon könnyű aszkospórák rendszerint a felszálló légáramlattal egyre magasabbra emelkednek, és ha a gazdanövény fogékony szöveteire jutnak, úgy csíratömlőt hajtanak és behatolnak a növénybe. Legkönnyebben a növények leveleit – a levéllemez szélét vagy a levélcsúcsát – fertőzik. A levélfertőzés nyomán elpusztul a levél és a levélnyélen keresztül a kórokozó a szárba jut és annak nedves jellegű rothadását okozza. A folyamat „szomorú végjátéka”, hogy a szárfertőzés feletti rész elpusztul – tehát a növénynek hiányzik a tányérja, nem hoz termést (3. kép).

3. kép: A fertőzés elpusztította a szár felső, tányért tartó részét – a gomba már az áttelelő képleteket képzi, melyek évekre elszennyezik a talajt

Az aszkospórák azonban nemcsak a levélen keresztüli tányérfertőzést okozhatják, hanem közvetlenül a tányérra jutva, annak rothadását okozhatják (4-5. kép).

4. kép: A fertőzött tányérokon megjelennek a betegség tünetei

5. kép: … és végül megjelenik a szomorú végkifejlet: a gomba elpusztítja az egész tányért és a gazdanövény bármely földfeletti részén – jelen esetben a tányér csonkján – tömegesen termeli a szkleróciumokat

Amint látjuk, az áttelő képlet ivaros csírázása sokkal hatékonyabb terjesztője a betegségnek, mint az ivartalan (micéliumos) csírázási mód. (Egy átlagos nagyságú szklerócium 2-3 apotéciumot fejleszt és belőlük kb. 3 millió aszkospóra jut a levegőbe. – Dr. Vörös József mérése és szóbeli közlése szerint.)

Az ivaros csírázásnak két nagyon fontos feltétele van: az egyiket – a kiadós csapadékot, mint a folyamat megindítóját – már említettük. A másik nagyon fontos feltétel: a talaj felszínére növekvő apotécium-kezdemények a közvetlen napfény hatására elpusztulnak. Amennyiben csak szórt fény éri az apotécium-kezdeményt – minél kevesebb – úgy kifejlődik az apotécium és érett aszkospórák tömegét juttatja a levegőbe.

A védelem lehetőségei

Genetikai védelem

A napraforgó hibridizációs nemesítésének kezdetei óta nagy fejlődének lehettünk tanúi: a ma rendelkezésünkre álló hibridek sokkal kevésbé fogékonyak a fehérpenész iránt, mint korábban.

A hibridek fogékonysági viszonyainak megítélésénél két lényeges dolgot kell szem előtt tartanunk. Az egyik, hogy a kórokozóval szemben főgén rezisztenciaforrás nem ismert, több úgynevezett minor gén által determinált relatív ellenállóságot, csökkent fogékonyságot kell megbecsülnünk, ami nem eredményez teljes ellenállóságot, mégis hatékonyan korlátozza a betegséget és féken tartja károsítását. A másik lényeges dolog, hogy a fogékonyság (vagy annak korlátozott volta) testtáj-specifikus. Ez azt jelenti, hogy bizonyos hibridek a micéliumos eredetű szártő-fertőzésnek jól ellenállnak ugyan, de lehet, hogy a levélen keresztül létrejött szárközép-fertőzés iránt közepesnél fogékonyabbak. Ugyanígy előfordulhat, hogy a levélen keresztüli fertőzésnek jól ellenálló hibrid nem mutat hasonló jó ellenállóságot a tányérfertőzéssel szemben.

Agrotechnikai védelem

Az agrotechnikának minden eleme valamilyen módon befolyásolja a növényállomány egészségi állapotát, ez még akkor is igaz, ha ez nem mindig annyira markáns, hogy felismerjük vagy hatását egzakt mérésekkel igazolni tudjuk.

A következőkben szeretnék kiemelni néhány olyan agrotechnikai elemet, melyek nagymértékű hatásáról valamilyen módon alkalmunk volt meggyőződni.

Okszerű növényi sorrend

Jól ismert, hogy a betegségek többsége a fertőzött növényi maradványok formájában több évig életképes fertőzési forrásokat hagy vissza. Ennek hatásnak a csökkentésére javasoljuk, hogy a napraforgó néhány (3-5) évig ne kövesse önmagát. Az okszerű növényi sorrend követelményének azonban úgy kell eleget tennünk, hogy a napraforgót ne csak napraforgó, de a polifág kórokozó más gazdanövénye sem kövesse. Itt elsősorban a fehérpenészre kell gondolnunk, aminek kórokozójára nagyon fogékony az őszi káposztarepce és a szója is. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nagyon speciálisan kell értelmezni az „okszerűség” fogalmát. Mindennapi gyakorlatomban előfordult, hogy egy üzem két táblája közül nagymértékű fehérpenészt tapasztaltunk azon a táblán, ahol 5 éve volt utoljára napraforgó, míg ugyanaz a hibrid azonos agrotechnikával 3 év után követve a napraforgót alig fertőződött. Az első megközelítésben teljesen érthetetlen jelenség magyarázata a következő volt: az 5 évvel azelőtti napraforgó a csapadékos évjárat miatt nagymértékben fehérpenész-fertőzött volt és óriási szklerócium tömeget hagyott vissza a talajban. Ezzel szemben a másik táblán igaz, hogy mindössze 3 éve volt napraforgó, de ez alig volt fertőzött fehérpenésszel, így talajában jóval kevesebb szklerócium maradt vissza. Tehát lényegében az bizonyult döntőnek, hogy a fogékony gazdanövény termesztésének évében milyen mértékben maradt vissza egyik vagy másik betegségnek a fertőzési forrástömege. (Javasolni szoktam kollégáimnak, hogy mindig tüntessék fel a táblatörzskönyvben, hogy az egyes évjáratokban a gazdanövény milyen növényegészségügyi állapotot mutatott – később ez nagyon hasznos információnak bizonyulhat.)

Vetésidő

A korai vetés a tányérrothadásokat (elsősorban a szürke- és a fehérpenész) korlátozhatja: a korai vetéssel a korábbi betakarítást igyekeztünk elősegíteni – és ez célszerűnek bizonyult az 1960/1970-es években, amikor a tányérrothadások voltak a legfontosabb betegségek. Az 1980-as évek elejétől háttérbe szorultak a tányérrothadások – éppen a szárfoltosságok (diaportés, fómás, alternáriás szárfoltosság) térnyerésével. A szárfoltosságok fertőzésének viszont kifejezetten kedvezett a korai vetés, ugyanis ezek kórokozói a leveleken keresztül fertőznek, mégpedig annál könnyebben, minél idősebb a levél. Ezek spórái időjárástól függően – de úgy általában május folyamán – jutnak a levegőbe. Így érthető, hogy a későbbi vetések rosszabb „hatásfokkal” – azaz nehezebben, kevésbé – fertőződnek. Tehát növénykórtani szempontból ez a jelenség igazolta, hogy míg korábban a mérsékelten korai, addig az utóbbi évtizedekben a mérsékelten késői vetést tekintjük optimálisnak.

Állománysűrűség

A nagyobb testű hibridek optimális tőszámát 50-54 ezer tő/ha, a kisebb testtömegűekét 54-58 ezer tő/ha-ban szoktuk megadni – általános szabálynak tekintjük, hogy ne vessünk 60 ezer tőnél többet egy hektárra. A túl sűrű állományok növelik az árnyékolást és a néhány napon keresztül tartó borús, esős időben ideális feltételeket teremtenek a szkleróciumok ivaros csírázásához és az aszkospórák tömeges kiszóródásához. Ma már szerencsére egyre ritkábban látunk egyenetlen vetéseket: amikor még optimális tőszám esetén is – ha egyenetlen a vetés – szükségszerűen megjelennek túl sűrű táblarészek, annak minden kedvezőtlen hatásával.

A növények táplálása

A makro elemeken kívül a mezo- és mikroelemek hatására szoktuk felhívni a figyelmet. Az utóbbi években egyre ritkábban találkozunk a korábban gyakran előforduló hibára, hogy a N-nek nemcsak a mennyiségét, hanem az arányát is elvétették. A mélyen gyökerező napraforgó – akár 5-6 méterig „leküldi” gyökerét – az aránytalanul sok N-re extrém mértékű fehérpenész fogékonyság fokozódással válaszol.

Gyomszabályozás

A gyomok jól ismert káros hatásukon túl növénykórtani tekintetben is rendkívüli veszélyt jelentenek a napraforgóra – mindenekelőtt a fehérpenészt támogató árnyékoló hatásukon keresztül. A gyomok a napraforgó egyik-másik kórokozójának gazdanövényei is lehetnek – fehérpenész esetében mindenekelőtt a parlagfűre gondolunk.

Kémiai védelem

Az évjáratok többségében a genetikai és az agrotechnikai védelem által nyújtott lehetőségek maximális kihasználása ellenére is szükség van a kémiai védekezésre.

A szárfoltosságok elleni védekezés optimuma a korai bimbózás és a bimbózás legvége között van. Ennek ellenére, ha nem rendelkezik az üzem nagy hasmagasságú permetezőgéppel vagy a művelő út felhasználásának lehetőségével, úgy korábban – az úgynevezett „földi géppel járható” állapotban – kell a gombaölő szeres kezelést végrehajtani.

A tányérrothadások – így a fehérpenészes tányérrothadás – elleni védekezés ideje a virágzás kezdete.

A gombaölő szeres kezelések hatóanyagai azolok, azol–strobilurin, illetve strobilurin–boszkalid kombinációk.

A fehérpenész fertőzési periódusai a csapadékos időszakokhoz köthetők. A fehérpenész nagyon kellemetlen tulajdonsága, hogy míg a napraforgó több kórokozója is egy adott, hosszabb vagy rövidebb időszakhoz kötött, addig a fehérpenész minden nagyobb csapadék periódusnál újra és újra támadhat.

Ennek ellenére a genotípus okszerű megválasztása, az agrotechnikai védelem lehetőségeinek felhasználása mellett a kétszeri kémiai védelem még a kórfolyamatokra kedvező évjáratokban is kellő védelmet biztosít.

Fotó: A szerző felvételei