A datolyaszilvák az ébenfafélék (Ebenaceae) növénycsalád Diospyros nemzetségéhez tartoznak. Sokféle trópusi és szubtrópusi fás növényt foglal magába ez a nemzetség, amelyek közül soknak van ehető termése. A jó ízű termésekre utal a nemzetség elnevezése is, és arra, hogy azt már az ókori Görögországban is ismerték és fogyasztották. A görög eredetű, isteni jelentésű diosz, és a termést jelentő pürosz szavak rejtőznek ugyanis a tudományos névben, magyarra „az istenek gyümölcsének” fordíthatnánk.
Hazánkban többnyire csak arborétumokban, gyűjteményes kertekben találkozhatunk velük, hiszen a miénknél melegebb tájakról származnak. A Szent István Egyetem Budai Arborétumában azonban jól érzik magukat, és évente bőséges terméssel hálálják meg a gondoskodást. Itt, a Gellért-hegy védett lejtőjén három fajhoz tartozó, javakorabeli példányok találhatók.
Az ázsiai datolyaszilva
A legnagyobb termések az ázsiai datolyaszilva (Diospyros kaki) fáin fejlődnek. A mediterrán-szubtrópusi térségben ezt a fajt kereskedelmi célra, ültetvényekben is termesztik. A téli időszakban nálunk is kaphatók fényes, narancssárga héjú gyümölcsei az üzletekben. Világszerte többféle névvel illetik ezt a gyümölcsöt, sharonfruit, hurma, persimmon, kákiszilva, magyarul legjobb, ha ázsiai datolyaszilvának nevezzük. Ázsia szubtrópusi területéről származik, őshazája Kína, Japán, Thaiföld, Dél-Korea, Burma. A 10-15 méter magasra megnövő lombhullató fák nagyon meleg- és fényigényesek.
Télen –20 oC alatt jelentősen károsodnak. Nagy, bőrnemű leveleik ősszel szépen színeződnek, díszfaként is megállják a helyüket. Eredeti élőhelyükön sok magot tartalmazó bogyóterméseket fejlesztenek, de kereskedelmi célra a magnélküli, ún. partenokarp gyümölcsöket termő fajtákat ültetik. A Budai Arborétumban is ilyenek találhatók. A többnyire egyivarú, egy- vagy kétlaki virágaikra a négyes tagoltság jellemző. A rovarok is látogatják a virágokat, hiszen azok nektárt termelnek, de a megtermékenyítés szempontjából a partenokarp genotípusokon ennek nincs jelentősége (1. kép). A virágok megjelenésében dominálnak a nagyméretű, zöld csészelevelek (2. kép).
A májusi-júniusi virágzás után széles, gömbölyded bogyótermések fejlődnek a fákon, amelyeken sokáig a sziromlevelek maradványai is ott vannak (3. kép), később ezeket ledobják (4. kép).
A termések beéréséhez hosszú tenyészidőszak szükséges. A növekvő gyümölcsök kezdetben hamvas zöld színűek (5. kép), majd fokozatosan narancssárgára színeződnek (6. kép).
Nálunk védett, napfényes helyen is csak novemberre érnek be a gyümölcsök, amelyek sokáig a fán maradnak. Az első fagyok hatására a fa lehullatja a leveleit, és csak a gyümölcsök sokasága sárgállik rajta (7. kép). A gyümölcsök húsa kezdetben nagyon kemény, sok csersavat tartalmaz, ilyenkor még nem ehetők.
Rendkívüli mértékben összehúzza a szánkat, ha óvatlanul beleharapunk. A gyümölcs keményen leszedve hűtőtárolóban 1-2 hónapig eltartható. Utóérlelve megpuhul, fogyaszthatóvá válik, de ilyen állapotban már nem tárolható sokáig. A patrenokarp fajták mag nélküli gyümölcshúsa, a vékony, fényes héj lehámozása után teljes egészében fogyasztható, bár a kocsány felőli, világos színű rész kevésbé jó ízű (8. kép).
Frissen, gyümölcssalátába vagy kompótnak elkészítve kellemes, sárgadinnyére emlékeztető íze van. Sok vitamint, ásványi anyagot és élelmi rostot tartalmaz, egészséges a fogyasztása. Aszalványt, gyümölcslevet és lekvárt is készítenek belőle. Gyógyító hatásairól is beszámolnak. Jó az érelmeszesedés megelőzésére, a vérzékenység csökkentésére és a pajzsmirigy betegségek gyógyítására. Ázsián kívül ma már többek között Izraelben, Spanyolországban, Bulgáriában és Kaliforniában is termesztik.
A lótuszszilva
A lótuszszilva (Diospyros lotus) szintén Ázsiában honos, sokfelé fogyasztják a termését, bár az sokkal kisebb méretű, mint a fent leírt fajé. Elsődleges géncentruma Nyugat-Ázsiától Közép-Ázsián át Mandzsúriáig, Japánig, Koreáig terjed, ahol erdőkben elegyfaként sokfelé előfordul. Dísznövényként és gyümölcsfaként is gyakran ültetik az egész Mediterráneumban, valamint Európa és Amerika kontinentális területein. Ezen kívül a termesztett, partenokarp ázsiai datolyaszilvafajták alanyaként használják széles körben. A lótuszszilva nagyméretű cserje, vagy 10-12 méter magas fa, lombhullató, vastag, bőrnemű, fényes, mélyzöld levelekkel (9. kép).
A nyári nagy melegben a lombozata kellemetlen illatú. Június eleji virágzása nem feltűnő, kétlaki virágai aprók, pártájuk harang alakú, halványpiros vagy zöldesfehér színű. A csomóban elhelyezkedő hím virágok fél cm nagyságúak, a magányos nővirágok 8-10 mm-esek. Gömbölyded, jókora cseresznye méretű, lédús bogyótermései kezdetben zöldessárgák, narancspiros árnyalattal, hamvasak, ekkor még kemények, ízük ehetetlenül fanyar (10. kép).
A fán megérve vagy utóérlelve a gyümölcshús megpuhul, ehetővé válik, ekkorra a cseranyagok java része lebomlik. Aromájuk aszalt szilvára vagy datolyára emlékeztet. Ekkor a héjuk már sötét színű, szinte fekete. A termésben lapos magok találhatók. Ázsiában frissen fogyasztják, emellett gyümölcslevet és aszalványt is készítenek belőle. Védett, meleg fekvésben, napsütötte helyen hazánkban is jól érzi magát. A Budai Arborétumban fái rendszeresen bő termést hoznak, csíraképes magot érlelnek, sőt a kikelő magoncaik rendszeresen gyomosítanak a kertben.
A virginiai datolyaszilva
A virginiai datolyaszilva (Diospyros virginiana) Észak-Amerika keleti részéről származik, eredeti termőhelyén 10-15 méter magasra megnövő, lombhullató fa, gömbölyded, terebélyes koronával. Elterjedési területe Missouritól Arkansasig, Connecticuttól Floridáig, Texasig húzódik. A Budai Arborétumban egy változata, a Diospyros virginiana var. platycarpa található (11. kép).
Lombozata az előző két fajhoz hasonló, tojásdad, fényes, sötétzöld levelekkel, melyek fonáka világosabb árnyalatú. Ősszel a levelek megsárgulva hullanak le. Kisméretű, forrt szirmú, csöves pártájú virágai kis harangocskákra emlékeztetnek, júniusban nyílnak. A porzós és a termős virágok elkülönülten, de egyazon fán találhatók, a porzósok 1-3-asával, a termős virágok magányosan helyezkednek el. Őszre fejlődnek ki a 2-3 cm átmérőjű, gömbölyded termések (12. kép).
Ezek csak megpuhulva fogyaszthatók, ugyanúgy, mint a többi datolyaszilvafaj gyümölcsei, bennük 1-8 db, márványozott mintázatú, sötétbarna mag található. A fán maradt terméseket tél elején a madarak is szívesen fogyasztják. Amerikában lekvárt, zselét, pudingot vagy aszalványt készítenek belőle. A gyümölcsök húsa sok C-vitamint és ásványi anyagot tartalmaz. Magjából olajat préselnek, illetve megpörkölve kávépótlónak is alkalmazzák. Meleg, napos, védett fekvésben, mélyrétegű, jó vízáteresztő talajban érzi jól magát. A három datolyaszilvafaj közül ez a leginkább fagytűrő. Díszfaként Magyarországon is ültethetjük, az erősen fagyzugos helyek kivételével.
Fotó: Dr. Szalay László