A gyümölcs- és szőlőtermesztőknek itt a metszési szezon. Eddig az időjárás telet mutatott, határozottan telet, de a munkáknak menniük kell, az ültetvényt fel kell készíteni a következő szezonra. Nem akarom a metszés alapvető funkcióit kisebbíteni, és a növényvédelmi szerepét hangsúlyozni, nem lenne helyes. Az ültetvény korától függően más és más a metszés szerepe – kezdetben koronát alakítunk, kialakítjuk a megcélzott fa- és koronaformát, kineveljük a termő felületet. A termő korban a termőegyensúly fenntartása a tevékenység elsődleges célja.
Amikor a termőegyensúly megbomlik, a fa termő potenciálja csökken. Ha a korona felkopaszodik, és nehezen kezelhetővé válik, akkor következik az ifjítás, a megújítás időszaka. Természetesen ezek a célok sosem érvényesülnek tisztán, nem kizárólagosan teszünk valamit, hanem a különböző feladatok kicsit egybemosódva, az adott helyzethez igazodva jelennek meg. Ezt a változatos, sokszor bonyolult munkát akarjuk még „megfejelni” a növényvédelem által diktált feladattal.
Kezdjük az ősszel „ottmaradt” látképpel. A szüret során gondosan elkerüljük a beteg gyümölcsöket, és csak az egészségeseket szedjük le. Így a szüret végére a fákon nem marad más, csak a rothadó, esetleg már mumifikálódó termés. Hasznos lenne ezeket minél hamarabb leszedni, és eltávolítani a fák közeléből, de tegye mindenki a szívére a kezét: szüret után, esetleg késő ősszel ki az, aki nekilát ennek a munkának? Tegyük hozzá, hogy ott duruzsol a kisördög a tudatunkban, „majd a metszéskor úgyis sorra kerül”. Természetesen nem csak a múmiák csúfítják el fáinkat, a termés alatt letört vesszők, gallyak, jégverte, és ezért rosszul beérett hajtások, stb. szintén messziről mutatják a feladatot.
Múmia 2016-ból, őszibarackon
Ha közelebb megyünk, alaposabban vizsgáljuk meg a fáinkat, akkor a korábbi károsítás nyomait és a telelő károsítókat is felfedezhetjük. A kettőt érdemes összekapcsolni, hiszen nagy valószínűséggel az előző szezonban megjelent betegség vagy kártevő ott telel a növényeinken, és a következő szezonban újra táplálkozni, szaporodni, vagyis károsítani akar. Miket láthatunk?
Az almaféléken jellegzetes tünetet okoz a lisztharmat fertőzése és telelése. A betegség elsősorban micélium formájában telel a fertőzött vesszők felszínén, és e vesszőkön található rügyek pikkelylevelei alatt. Ezek a vesszők bevonatosak, koszosak, a szakmai nyelv „gyertyás” vesszőknek nevezi őket. Könnyen rááll a szem, és hamar észreveszi e vesszők tömeges jelenlétét. Ezeken a vesszőkön megjelenő satnya hajtások lesznek totálisan fertőzöttek a betegséggel (primer fertőzés) és lesznek gócai a másodlagos fertőzéseknek.
Gyertyás almavessző
Metszéskor e fertőzött vesszőket le kell vágni. Amennyiben a vesszők rövidek, 10-15 cm hosszúságú nyársak, akkor azokat tőből, teljes mértékben el kell távolítani. Más a helyzet, ha a vesszők un. hajtóvesszők, 30-100 cm hosszúak. Ezeket általában nem teljes hosszában fedi be a lisztharmatos bevonat, inkább a csúcsi részen találjuk azt. Ebben az esetben csak a kimondottan bevonatos szakaszt vágjuk le, alatta már kisebb a fertőzés erőssége. Ezt a metszés módot alkalmazták előszeretettel Szabolcs megyében. A háttérben az állt, hogy a Szabolcsban dominált a Jonathán fajta, ami rendkívül érzékeny volt a lisztharmat betegségre, a védekezések sorozata szinte sosem érte el a megkívánt eredményt, vagyis a gyakorlatban metszéskor mindig találtak a munkások beteg vesszőket. Így alakult ki az az automatizmus, amely a lisztharmatos vesszőkre figyelt, s azok visszavágása, eltávolítása volt az egyik jellemző metszési mód. Ez volt a Nagy Sándor féle, bár sokak által csak egyszerűen szabolcsinak nevezett metszési módszer fontos eleme. De hol van már a Jonathán dicsősége? Van helyette más fajta, amely szintén érzékeny a betegségre, tehát a metszéskor továbbra is figyelni kell a tünetekre.
Lisztharmat foltok a szőlővesszőn
Ne felejtsük el, hogy lisztharmat betegsége az almán kívül van a csonthéjasoknak is, a bogyósoknak is és a szőlőnek is. A szőlőn károsító betegség áttelelő fertőző anyaga a kleisztotecium, ami nem igazán érzékeny a fagyra. Áttelel viszont a gomba gombafonalak, hifák alakjában is a vesszőkön, illetve a rügyek pikkelylevelei alatt. Ez az alak érzékenyebb a fagyra, valahol -15 Co tájékán elpusztul. Lehet, hogy ez a tél megoldja problémánkat, telelő hifákat elpusztítja, de ettől függetlenül figyelni kell a szőlő vesszőire is metszéskor.
A folytatás már nem a téli metszés feladata, de a betegséghez kapcsolódik – a kihajtott és totálisan primer fertőzés tüneteit mutató hajtásokat érdemes szelektíven lemetszeni, ezzel a másodlagos fertőzés indulását, az ehhez rendelkezésre álló fertőző anyagot jelentősen csökkentjük. Egyszerű módszer, de hatékony!
Nem szabad, hogy metszéskor megtaláljuk a tűzelhalás betegség károsításának nyomait a metszés időszakában, hiszen azokat a tenyészidőszakban, a tünetek megjelenésekor azonnal el kellett távolítani, a levágott részeket el kellett égetni. Hogy mégis megemlítem, annak az oka az emberi gyarlóság (lustaság, figyelmetlenség, szakmai hozzáértés hiánya és hasonló bénító tulajdonságok). Szóval a jogi előírások és a szakmai megfontolások ellenére még mindig előfordul, hogy a metszéskor találunk annak idején „leforrázott” hajtást, megfeketedve, a levelek maradtak rajta, s a hajtás csúcsi része gyakran pásztorbot-szerűen meghajlott. Ezt láthatjuk az almafán, körtefán, de gyakori képe a birs vagy éppen a naspolya fáinak. Közelebbről vizsgálva a tüneteket, a kéreg besüppedését is megláthatjuk, esetleges fekélyes sebek mutatják az aktív kórokozót.
Amennyiben észleltük a betegség jelenlétét, úgy határozott metszéssel kell a beteg részeket eltávolítani. A „határozott” jelző alatt azt értem, hogy nem sajnáljuk a beteg részek melletti 30-50 cm-es, egészségesnek tűnő darabot sem. A kórokozó ugyanis a fás részeken belül terjed, s a terjedési távolsága egyenes arányban nő az a metszésig eltelt idővel. Vagyis tél végére valószínűleg egy nagyobb darab egészségesnek tűnő szakasz is fertőzött, s ilyenkor egy drasztikus visszametszés segíthet. Nagyon fontos, hogy a lemetszett beteg részeket el kell égetni! Természetesen vannak egyéb beavatkozások is a betegség ellen, de azokat itt és most nem taglalom, maradunk a metszésnél.
A csonthéjasok jellemző, és napjainkban egyre agresszívebbé váló betegsége a moníliás virág és hajtás száradás, termésrothadás. A fafajok különböző fejlődési állapotban érzékenyek a betegségek támadására. (Azért betegségek, mert legalább 3 kórokozó faj támadja már fáinkat!). A meggy és a kajszi virágzásban a legérzékenyebb, míg az őszibarack és a szilva a termés érésekor szenvedi a nagyobb kárt. Bármelyik kórokozó faj, bármelyik gyümölcsfánkat, bármely fejlődési állapotban támadja meg, annak tünetei ott maradnak a fa koronájában, akár még most is láthatóak. A korai jellegzetes kép az elszáradt virágok, gyakran vele együtt kisebb hajtás is. A hajtáspusztulás lehet későbbi is, kifejlett hajtás mutat „leforrázott” képet, akár 40-80 cm hosszon is. A másik időszak tünete a beteg gyümölcsökből kialakuló múmiák, amelyek szintén a fán maradnak. Hát a mögöttünk levő év egy jellegzetes képe az őszibarackon, szilván megjelenő múmiák sokasága.
Múmia 2016-ból, szilván
A védekezés mechanikai lehetősége itt is a metszés. A teljes beteg darabot vágjuk le, s ha van rá lehetőség, úgy az egészséges szakaszból is vágjunk le kisebb darabot. Így elmondani könnyű, de a virág és ehhez kapcsolódó hajtásszáradásnál (kicsi hajtás) nincs hova tovább menni, hiszen a tőből való eltávolítás a gallyig való visszametszést jelenti. A gyümölcsök maradványait (múmiákat) le kell szedni. Ez sem mindig könnyű, gyakran a vessző megfelelő darabjával történő lemetszést jelenti. Azt hiszem, ha csak ezt tesszük meg az ültetvényeinkben, akkor is sokat teszünk a 2017. évi egészséges termelésért. Újra le kell írni a figyelmeztetést, ezeket is el kell távolítani az ültetvényből, elégetés, elásás vagy bármi más úton-módon. Ha maradnak, akkor elsőrendű fertőzési forrásként működnek.
Folytatjuk…
Növényorvos
