A szabályozások kora előtt az emberek kénytelenek voltak alkalmazkodni a természeti korlátokhoz és mivel Magyarország jelentős része ártér volt, alkalmazkodtak a változó vízviszonyokhoz és igyekeztek minél több hasznot hajtani a rendszeres áradásokból. Az Alföldön elterjedt volt a fokgazdálkodás, amikor az áradások vizét csatornákon elvezették, kontrolláltan öntötték el a területeket és hasznukra fordították a kaszálókat megtermékenyítő áradást, lehalászták a halakat. Az ártéri gyümölcsösök az árterek haszonvételének fontos részét képezték a legeltetés és a méhészet mellett, hosszú évszázadokon keresztül nyújtottak élelmet a falu apraja-nagyjának. Mára töredékük maradt meg, szép példaként, a legnagyobb területű dzsungelgyümölcsös Kisar területén található.
A folyók puhafás és keményfás ártéri ligeterdőibe természetes úton is keveredtek alma és egyéb gyümölcsfajok. A falvak népe felismerve a lehetőséget a középkortól kezdődően tudatosan nemesítették, válogatták a termékenyebb fajtákat. Az 1830-as évekig közösségi művelésben voltak az ártéri gyümölcsösök, a faluból bárki szüretelhetett itt. Azonban 1830-tól a tagosítás után a magántulajdon, a magángazdálkodás került előtérbe és visszaszorult a közösségi tulajdon. Sok erdőt, gyümölcsöst kivágtak.
Az ártéri erdőkben a gyümölcsfák növekedését a védett mikroklíma, jó vízellátás és az áradással érkező termékeny iszap segítette. Számos forrás, néprajzi kutatás tanúsítja az ártéri gyümölcsösök széleskörű hasznosítását évszázadokon át (lásd Andrásfalvy Bertalan kutatásai), sajnos mára csak töredékük maradt meg, a legnagyobb területű hazánkban a Kisari Dzsungelgyümölcsös Természetvédelmi Területe a Felső-Tisza vidékén.
2019. augusztusában a VIII. Tájökológiai Konferencia keretében szervezett szakmai tanulmányúton szakértők (Csorba Péter, Debreceni Egyetem és Ebesfalvi Sarolta, Hortobágyi Nemzeti Park) mutatták be a résztvevőknek a Kisari Dzsungelgyümölcsös Természetvédelmi Területet, ekkor fogott meg a gyümölcsös sajátos hangulata.
Az ártéri gyümölcsösök fajai nemcsak az egykori tájgazdálkodás példájaként, de génbankként, a kultúrfajok diverzitásában nagyon fontos szerepet játszanak. A növénynemesítés fontos alanyai lehetnek (Kovács, 2015). Fontos lenne, ahogy a Dunántúlon indultak a régi gyümölcsfajták fennmaradását segítő Tündérkertek, hogy a megmaradt ártéri gyümölcsösöket is védjék, gondozzák. Sajnos ma már egyre kevesebben vannak akik fenntartsák ezeket a reliktumokat az elöregedő lakosság miatt, továbbá az élőhelyi feltételek is romlanak a süllyedő talajvízszint, az özönfajok térnyerése, hulladék és az egyre szélsőségesebb időjárás miatt.
Mára Kisar térségében maradt fenn a legnagyobb területű ártéri gyümölcsös vagy ahogy sokan említik „dzsungelgyümölcsös” és természetvédelmi területként része a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetnek. A folyó megmaradt éles kanyarulata miatt, a gátak közé szorulva maradhatott fenn ez az erdei fákkal keveredő gyümölcsös, sajátos hangulatú légkört teremtve az odalátogatónak.
A táj, a terület fokozatos átalakulását szemléltetik a katonai térképek a 18. század végétől a 20. századig. A szabályozás előtti vadregényes állapot látható az I. katonai felmérés térképén (3. ábra), szemléltetve, hogy a Szatmár-Bereg mintegy 60%-át erdők borították és nagy arányban voltak mocsaras területek. A II. katonai felmérésen (4. ábra) már láthatók átvágások, lefűződő holtágak, de a III. katonai felmérés mutatja már a szabályozott állapotot (5. ábra). A térképen látható nevek gyakran utalnak a hasznosításra, tájkarakterre, a gyümölcsös létére utal a „Szilvás szeg” elnevezés. A területet a helyiek és a 19. század végi kataszteri térkép „Uszturó” névvel jelöli.
Kovács István 2013-ban végzett vizsgálatokat a Kisari ártéri gyümölcsös állapotáról és jelentős leromlásról, a hagyományos fajok, fajták visszaszorulásáról számolt be (Kovács, 2015) a Földgöm folyóirat 2015 június-júliusi számában. Sajnos ez a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Felismertük ugyan, hogy a gátak, töltések már nem magasíthatók és a növekvő árvízszint ellen már másként kell védekezni, emiatt indult a Vásárhelyi terv, amely során mind a mai napig folyik az árapasztó tározók létesítése a Tisza mentén. Eredeti elképzelések szerint ezekben az árapasztó tározókban részben vissza lehetett volna hozni a hagyományos ártéri gazdálkodás egyes elemeit például az időszakos vízborítást tűrő ártéri gyümölcstermesztést /extenzív gyümölcstermesztést. Sajnos ezek az elképzelések nem tudtak megvalósulni, nagyon komplex feltételrendszernek kellett volna teljesülnie és többek között mára az EU agrárfinaszírozása is az intenzív termesztést támogatja. A tervek ellenére nem tudták a támogatási rendszerbe beépíteni ezt a lehetőséget, összefogni, ösztönözni a gazdálkodókat.
A tározók területén a rendszeres vízborításhoz alkalmazkodó területhasználat fenntartása lenne szükséges, ami egy sokkal extenzívebb, kevésbé profitábilis gazdálkodást enged meg, amit támogatásokkal kellene kompenzálni. Az ártéri gyümölcsösökben szüretelt gyümölcsök a piacon is kevésbé versenyképesek. A létrehozott árapasztó tározók ma főleg csak az árvíz levezetésére alkalmasak, a gazdálkodókat egyszeri kompenzációban részesítik. A klímaváltozás miatti egyenetlen csapadékeloszláshoz, az időjárási kilengésekhez azonban alkalmazkodnunk kell, lehet hogy ennek egy eszköze lehet az árterek tényleges rehabilitációja? Ez megmenthetné, teret adhatna az ártéri gyümölcsösöknek is.
Összeállította: Filepné Kovács Krisztina
Felhasznált irodalom:
Ihrig Dénes (1973): A magyar vízszabályozás története, Országos Vízügyi Hivatal, Budapest
Kovács István (2015): Pusztuló Uszturó; Már nem kert, de még nem erdő In: Földgömb, 2015 Június-Július
Ártéri gyümölcsészet, Bokartis füzetek, Kiadja a BOKARTISZ Kht., www.bokartisz.hu