A talajvédelem lényegében a vízzel kapcsolatos széleskörű tevékenységre és a termőföldek talajidegen szennyező anyagoktól való megóvására irányul. A növények fajra, fajtára jellemző optimális időben, optimálismértékű vízmennyiséget igényelnek a talajból. A talajvédelem célja olyan talajállapot, talajtermékenység megőrzése, létrehozása és fenntartása, amely jó szerkezetű, jó vízgazdálkodású, a tápanyagfogadó, -megtartó, illetve -szolgáltató képessége kiváló, kémhatása megfelelő.
A víz sorsdöntő jelentősége mellett felszíni és felszín alatti mozgásával, hiányos vagy bőséges jelenlétével meghatározó szerepet játszott és játszik a termőtalajaink kialakításában és további – gyakran kedvezőtlen irányú – formálásában. Kedvezőtlen vízzel kapcsolatos jelenségek: a kilúgzás általi talajsavanyodás; a mélyben sós talajok magas talajvíz általi másodlagos szikesedése; a vízhiányos homokos talajok elsivatagosodása; a lejtős területek erodálása és a síkvidéki területek időszakonkénti elöntése, elvizenyősödése. A talajszennyezők vivő anyaga is gyakran a víz.
A növényi gyökerek tevékenységéhez a talajban megfelelő arányú hármas – szilárd, folyékony és légnemű – fázisra van szükség. Az arányok általában akkor megfelelőek a növények számára, ha a talajok 50-60 %-át pórusok alkotják és a pórusokat 70-80 %-nyi víz tölti ki. A talajvédelem célja az ilyen talajállapot megőrzése illetve megteremtése! Fontos, hogy olyan tevékenység folyjék a termőföldön, hogy az egyaránt feleljen meg a növények igényeinek és a talajok állagmegóvásának is. A talajvédő gazdálkodás alapja a talajvédő növénytermesztés, de a kívánt cél eléréséhez általában talajjavításokra, műszaki – agrár-vízgazdálkodási – vízrendezési eljárásokkal az érkező vizek visszatartására, levezetésére, tárolására, majd visszajuttatására is szükség van.
A talajvédelem történelmének korai időszaka
A talajvédő jellegű tevékenység hazánk területén a római korig nyúlik vissza. A rómaiak a lejtős területeken már a IV. században teraszokra telepítették a szőlőültetvényeket. Ugyanabban az időben Galerius császár katonáival szabályoztatta a Balatont, lecsapoltatta a környező mocsarakat és – kutatások szerint – a Sió csatorna első megépítője is ő volt. Lecsapoltatta a Dráva menti mocsarakat, Szombathely és Sárvár térségében öntöző- és malomcsatornákat építtetett. A rómaiak által teremtett meliorációs kultúrát a népvándorlás vihara elsöpörte.
A honfoglalás után a letelepített szerzetesek erdőégetéssel, lecsapolással szántóföldi művelést, kertkultúrát és gyümölcstermesztést honosítottak meg. A török hódoltság alatti általános pusztítás következtében fokozódott az elmocsarasodás, megszűnt az ártéri földművelés. Az első nagyarányú lecsapolást a török uralomtól megkímélt peremvidéken, Szabolcs-Szatmár térségében végezték. A XIX. század első felében került sor az Al-Duna, a Dráva, a Sárvíz, a Sió mellékvizeinek, a Kraszna, a Bega szabályozására, és a Ferenc csatorna építésére. A század második felében megvalósult a Tisza folyamszabályozása és a Tisza-völgy árvíz elleni védelme, amely 1,5 millió ha vízjárta terület mentesítését eredményezte.
A XIX. század elején (1807) hozott jogszabály alapján megalakították az első vízgazdálkodási társulatokat. A XIX. század utolsó éveiben megtörtént a Felső- és Közép-Duna szabályozása, az árvízvédelmi töltésrendszer fejlesztése, ezzel nagyobb területek vízrendezése. A szélesebb körű belvízrendezés a századfordulón kezdődött. Ebben az időben építették ki azokat a levezető műveket, amelyek a legutóbbi időkig a belvízrendezés alapjául szolgáltak. A nyíltárkos vízrendezés kiegészítésére a M. Kir. Kultúrmérnöki Hivatal adatai szerint az akkori Magyarországon 1879. és 1916. között mintegy 40-50 ezer kh területen végeztek alagcsövezést. A két világháború között a munka csaknem teljesen megszűnt.
Hazánkban a jelentősebb talajjavítási munkák Tessedik Sámuel kezdeményezésére a XVIII. század végén, Szarvas környékén, a szikes talajok meszes márgával történő javításával indultak. A szikjavítás Sigmond Elek munkássága nyomán került az agrárpolitika célkitűzései közé és a Földművelésügyi Minisztérium (FM) 1925-ben megalakította az Állandó Központi Talajjavító Bizottságot. Állami támogatással megindult a talajjavítási akció. 1928-33-ig több mint 7 ezer kh szikes, és közel 23 ezer kh savanyú talajt javítottak meg. Az akciót 1938-ban felújították és 1938-44-ig további közel 2 ezer kh szikes és több mint 8 ezer kh savanyú talaj javítására került sor. A homoktalajok problémájával a XVIII. század elején kezdtek foglalkozni. Az 1807-ben tartott országgyűlés a homokos puszták haszonra fordításáról hozott törvényt.
Megindult a homokterületek fásítása, gyümölcs- és szőlőültetvénnyel való hasznosítása (Kecskemét 1810-40. között 6 ezer kh homokot szőlővel ültetett be). Később különböző szerves anyagokkal (istállótrágya, szalma, zöldtrágya, tőzeg, lápföld stb.) javították a homokterületeket. A második világháborút követően a talajjavítási munkák az 1950-es években újraindultak. A kivitelezéseket az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet (OMMI) által készített talajtani szakvélemények alapján kezdetben a Talajjavítási Nemzeti Vállalat, majd a későbbiekben mellette kisebb volumenben egyéb cégek és az üzemek saját maguk végezték.
A talajvédelem kialakulása a szocialista nagyüzemek létrejötte idején
Az 1950-es évek közepétől a mezőgazdasági nagyüzemek kialakulását követően a gépesítési és a termesztésszervezési igények a kisparcellák helyett nagy kiterjedésű táblák kialakításának és a művelési ágak átrendezésének szükségszerűségét helyezték előtérbe. Síkvidéken a nagy kiterjedésű táblák kialakítását a korábbi gazdák által létesített sűrű vízelvezető árokhálózat akadályozta. A lejtős területeken az új táblásítás és művelési ág elrendezés az erózió elleni védelmi, míg síkvidéken a terület vízháztartását szabályozó vízlevezető, illetve víztároló létesítményeknek kialakítását követelte meg. A meliorációs (ma talajvédelem a szóhasználat) tervezés célja az volt, hogy talajtulajdonságaiban, vízgazdálkodásában homogén táblákat alakítsanak ki. Vagyis közel azonos talajtulajdonságú területeket vonjanak egy táblába, illetve a homogenitás a talajjavítással, a vízrendezéssel, a tápanyag-gazdálkodással elérhető legyen. Az új táblásítással új üzemi úthálózat tervezése is szükségessé vált, amelyet összhangba kellett hozni a vonalas vízi létesítményekkel is.
A komplex melioráció szervezeti kereteit „A mezőgazdasági földek védelméről szóló 1961. évi VI. törvény” alapozta meg. A törvény, illetve az azt követő rendelkezések meghatározták a tennivalókat a termőtalaj védelmére és termőképességének növelésére. Létrejött tanácsadó jelleggel az Országos Meliorációs Tanács és minden megyében a Meliorációs Bizottság. A meliorációt felső szinten országosan a mezőgazdasági minisztérium illetékes főosztályai irányították. A törvény lehetővé tette a vízgazdálkodási társulatok újjászervezését, amelyek tevékenysége a későbbiekben az ország 94 %-át lefedte. Az üzemközi vízi létesítmények fenntartása volt a feladatuk, de meliorációs tervezéssel és kivitelezésével is foglalkoztak. Az úgynevezett kiemelt térségekben – vagyis a Bélus-, Lókos- és a Torna patakok, a Baranya csatorna és a Fekete víz vízgyűjtőjében, valamint az Őrség-Hetés-Göcsej tájegységben – a melioráció 100 %-os támogatással valósult meg. A nem kiemelt területeken 50-80 %-os volt a támogatás.
A talajvédelem tervszerű végrehajtása, valamint a vízrendezés és a talajvédelem feladatainak összehangolása érdekében az Országos Vízgazdálkodási Keretterv feladataiból kiindulva kezdődött el közepes és kisebb vízgyűjtő-rendszerenként az ún. iránytervek, majd erre épülve az üzemi szintű talajvédelmi tervek készítése. Az irányterveket a VIZITERV, az üzemi talajvédelmi terveket az OMMI Meliorációs Osztálya kezdte el készíteni. Az üzemi tervek készítésébe fokozatosan bekapcsolódtak egyéb intézmények is. A tervekhez a talajtani tanulmányok zömét az OMMI talajtani osztályai szolgáltatták.
A kivitelezők korszerű gépeket (talajcsövező, földgyalu, mélylazítók stb.) vásároltak. Megindult a felsőfokú meliorációs szakemberképzés. A mezőgazdasági és vízügyi kutató intézetek széles körben választottak meliorációs témájú feladatokat. Kiadásra került az „Irányelvek az üzemi meliorációs tervezéshez” című (OMMI, Meliorációs Osztály, 1972.) szakanyag. Megerősödtek a tervező intézmények, kötelező lett a műszaki ellenőrzés és javult a munkák előkészítésének és lebonyolításának színvonala.
A területi irányítás és szervezés a járásoktól a megyei tanácsok mezőgazdasági osztályához került. 1972-ben az OMMI Meliorációs Osztályát országos hatáskörrel a minisztérium jogszabályban hatalmazta fel a támogatásban részesülő meliorációs tervek hatósági jóváhagyásának feladatával, valamint a terv szerinti kivitelezés ugyancsak hatósági szúrópróbaszerű ellenőrzésével és a hiányosságok esetén az állami támogatás visszavonásának kezdeményezési jogával. Az 1970-es évek közepére tehát a melioráció irányítási, támogatási, szervezési, ellenőrzési, tervezési, kivitelezési, oktatási és kutatás-fejlesztési alapjai megteremtődtek, illetve az átfogó rendszer kialakult.
A ’60-as évektől másfél évtized alatt a hegy- és dombvidéki területek 60-70 %-án megvalósultak a nagyüzemi gazdálkodás területi feltételei, a talajvédelmi táblásítással, a lejtős és völgyfenéki területek vízrendezésével és a savanyú talajok talajvédelmi meszezéses javításával. A táblák a lejtőre merőlegesen kerültek kialakításra, amely lehetővé tette a talajvédő talajművelést, a növények talajvédő elhelyezését. Ahol szükséges volt ott elhelyezésre kerültek a lejtőmegszakító agronómiai, erdészeti illetve műszaki létesítmények. Ezen időszakban a síkvidéki területek 15-20 %- án került sor a nagyüzemi táblásításra és az ahhoz szükséges vízrendezési, illetve talajjavítási munkálatokra.
A talajvédelem fellendülése Dr. Nagy Bálint irányításával
A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) 1976-ban összevonta a növényvédelmi és agrokémiai, ill. meliorációs szakterültek szervezeteit. Az országos növényvédelmi szervezetből és az OMMI talajtani, ill. meliorációs részlegeiből létrehozta a MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központot (NAK), továbbá a megyei növényvédelmi és agrokémiai állomásokat. Az új szervezetet a MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Főosztály (NAF) Dr. Nagy Bálint vezetésével irányította.
A MÉM NAK 1976-os megalakulásával az OMMI Meliorációs Osztálya is az új szervezet részévé vált. Dr. Nagy Bálint az osztállyal azonnal felmérette a meliorációs irányítás, tervezés, kivitelezés, oktatás és kutatás országos helyzetét, majd javaslat kidolgozását rendelte el a tevékenységek hatékonyságának növelésére. Kezdeményezésére 1978-ban elkészült a MÉM-OVH (Országos Vízügyi Hivatal) közös hosszú távú koncepció a mezőgazdasági vízrendezésről és vízgazdálkodásról. 1979-ben erre alapozottan az Agroinform gondozásában kidolgozásra került a „Magyarország meliorációs feladatai” című kiadvány.
A talajvédelmi tervezés jelentős hányada az AGROBER-hez (Mezőgazdasági és Élelmezési Beruházási Vállalat) került, amely minden megyében létrehozta a meliorációs tervezői, lebonyolítói és műszaki ellenőri részlegét. A kivitelezések zömét a Dunántúli és az Alföldi meliorációs vállalatok végezték. A vállalatok Dr. Nagy Bálint segítségével a legkorszerűbb gépekhez jutottak. A MÉM NAK Meliorációs Osztálya a meliorációs tervezés felhagyásával a kivitelezések hatósági ellenőrzését és a tervezési segédletek elkészíttetését látta el. Közben kialakult a megyei növényvédelmi és agrokémiai állomások meliorációs felügyeleti rendszere is. Dr. Nagy Bálint nagy figyelmet fordított az oktatásra! Felvette a kapcsolatot a felsőfokú mezőgazdasági jellegű oktatási intézményekkel, illetve a Budapesti Műszaki Egyetemmel és szorgalmazta a meliorációs képzés erősítését a nappali és a posztgraduális szinteken. Pénzt teremtett a meliorációs kutatás-fejlesztés bővítéséhez is. Tanfolyamokat szerveztetett régiónként az üzemi szakemberek meliorációs képzésére.
A kisebb egyedi országosan folyó meliorációk mellett a VI. ötéves tervben az Ő intézkedésére síkvidéken indult be a nagy volumenű térségi melioráció. Így például a Marcal, Körösvölgy, Maros, Tisza-Szamos, Tisza II., Jászság, Bodrogköz, Berettyó stb. térségi melioráció.
Az Ő kezdeményezésére 1981-ben létesült az Agroinform gondozásában a „Melioráció és tápanyaggazdálkodás” című szaklap. Az első kiadvány előszavát Ő írta, amelyből a következőkben tisztelettel idézném szavait:
„A növénytermesztés mai színvonalán már elképzelhetetlen az autarkiális gazdálkodás. Nálunk a termőföld területe sajnos nem növelhető; az ipari létesítmények, építkezések, infrastrukturális fejlesztések következtében a mezőgazdasági termelés legfontosabb természeti erőforrása tovább csökken. Ugyanakkor az elmúlt két évtized állandó mennyiségi törekvései háttérbe szorították a termőföld, mint pótolhatatlan természeti erőforrás természetes megóvását, termékenységének javítását célzó tevékenységet.
Ezért olyan, egyre gyorsuló talajromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, mint az erózió, defláció, elsavanyodás, másodlagos szikesedés, elvizenyősödés stb., mely folyamatok megállítása, visszafordítása, az eredményes mezőgazdasági termelés létfeltétele, tehát kiemelkedő társadalmi érdek is egyben. Az elvégzendő meliorációs feladatok megvalósításához szükséges beruházási igény nagyságában azonos a növénytermesztés egy évi bruttó termelési értékével. Megítélésünk szerint ezt a meliorációs munkát az ezredfordulóig el kell végezni ahhoz, hogy a célul kitűzött növénytermesztési feladatokat teljesíteni lehessen a termőföldet károsító tényezők egyidejű megállításával együtt.”
Dr. Nagy Bálint a minisztériumon belül kiharcolta, hogy a meliorációs támogatás költségvetési összege 2-3-szorosára növekedjék! A beruházások üzemi támogatási aránya 70-100 %-ig terjedt. A meliorációs program ilyen lendülettel csak 1990-ig tartott. A kezdetektől közel egymillió hektáron megvalósult az erózió elleni védelem, mintegy 1,5 millió hektáron került sor a savanyú, a homok és a szikes talajok javítására és a síkvidéki területeken ugyancsak közel egy millió hektárra tehető a nagyüzemi táblák vízháztartásának a szabályozása.
A talajvédelem rendszerváltást követő helyzete
A rendszerváltást követően a központi támogatás fokozatosan lecsökkent és a talajvédelem teljes vertikuma – a felső szintű irányítástól a létesítmények karbantartásáig – fokozatosan leépült, megszűnt. A síkvidéken a nagyüzemi táblákat feldarabolták, amelynek következtében az azokra szabott vízgazdálkodási rendszerek funkciójukat nagyrészt elvesztették. Okozat a rendszeres belvíz (1,2. kép).
Sok esetben a lejtős területeken hegy-völgy irányban mérték ki az új földtulajdonokat (3. kép), amely az ilyen irányú művelés következtében gyorsított eróziót indított el.
Talajlepusztulás figyelhető meg, pl.: az ültetvényekben (4. kép) vagy tavasszal a kukoricatáblákon (5. kép) ill. a fedetlen szántott földeken (6. kép). A talajjavítás teljesen megszűnt.
A rendszerváltást követően a földtulajdonlási küzdelem – amely napjainkig is tart – sajnálatos módon elvonta az állami, illetve földhasználói figyelmet a termőföldek minőségének megőrzésétől, és még a megvalósított talajvédelmi beavatkozások, létesítmények fenntartása, karbantartása is elmaradt. Nehezíti a helyzetet, hogy a földhasználók jelentős mértékben bérlők, akik többségében nincs meg a termőföld minőségét megőrző tulajdonosi gondosság.
A termőföld bérleményekből jelentős az olyan volt részarány tulajdonú terület, amely a mai napig nem került kimérésre, és nincs nevesített tulajdonosa, ebben a helyzetben nem várható el a jó gazda gondossága. Az ilyen „senki földje” esetében feltételezhető, hogy a bérlőkből még az általában elvárható talajvédő kötelességteljesítés is hiányzik. Az energiatakarékos, költségkímélő sekély talajművelési rendszer miatt gyakran kialakul 15-20 cm mélységben a káros műveleti tömör talpréteg, amely korlátozza a csapadék javarészének befogadását. Következmény: a lejtőn lerohanó többletvíz fokozott eróziót okoz, síkvidéken növeli a vízállásos területek és belvizek kialakulását.
Gyakran hangsúlyozzuk, hogy a termőföldünk legfőbb nemzeti kincsünk, össznépi tulajdon, amely a magyarság helyzetének jelenét és jövőjét döntő mértékben meghatározza. Mindezért a termőföldek minőségének megőrzése kiemelt jelentőségű, amelyben nagy az állam és a földhasználó felelőssége. Véleményem szerint közismerteknek kell lennie termőföldjeinket veszélyeztető, minőségét rontó – elemi, természeti és humán eredetű – tényezőknek, amelyek a talajaink savanyodását, másodlagos szikesedését, kiszáradását, sivatagosodását, erodálódását, időszakonkénti elvizenyősödését, továbbá elszennyeződését okozzák. A termőföldek minőségének szervezett megőrzéséről jelenleg gyakorlatilag nem beszélhetünk. A helyzetet súlyosbítják a klímaváltozással jelentkező szélsőséges időjárási viszonyok is, amelyek következtében a talajdegradációs folyamatok erősödtek.
Tanulnunk kell Dr. Nagy Bálint meliorációs tevékenységéből, az általa képviselt elvekből és létrehozott rendszerből. Mindezek szellemében megállapíthatjuk a következőket: a melioráció vagy ahogy mi nevezzük, a talajvédelem és ezzel összhangban a szakszerű agrár-vízgazdálkodás irányítása, igazgatása, ellenőrzése, a vonatkozó jogszabályok aktualizálása, a velük kapcsolatos országos feladatok felmérése, a tervezés, kivitelezés, fenntartás-karbantartás, valamint a kutatás és oktatás megszervezése mind-mind állami feladat. A földhasználó feladata a talajvédő gazdálkodás, vagyis a termőföldet oly módon hasznosítani, amely az eredményességnek és a talajállaga megőrzésének egyaránt megfelel. Sajnálatos módon az értékes termőföldeket nemcsak a minőségi romlásuk által, hanem a gyors ütemű termelésből való végleges kivonásukkal is elveszítjük.
Nagyon fontos külön kiemelni, hogy a feladatokhoz speciálisan képzett agronómiai, talajtani és műszaki, hidrológiai komplex ismeretekkel rendelkező szakemberek szükségesek. A talajvédelmi és agrár-vízgazdálkodási feladatok megvalósításához a korábbiakhoz hasonlóan ma is 70-100 %-os állami támogatásra lenne szükség.
Fotó: Dr. Horváth Jenő
Felhasznált irodalom:
- Horváth J.: A melioráció tervezése, kivitelezése. Előadás Dr. Nagy Bálint tiszteletére megtartott emlékülésen, (NÉBIH Központi Székház Bp. 2015. 12. 04.)
- Horváth J. és tsa.: A melioráció fejlesztési feladatai Magyarországon (Agroinform Bp. 1979)
Dr. Horváth Jenő talajvédelmi, agrárkörnyezet- és tápanyag-gazdálkodási szakértő
Budapest
Dr. Szabó József
MTA ATK Talajtani és Agrokémiai Intézet, Budapest
Horváth Katalin agrárkörnyezet-gazdálkodási szakmérnök
Budapest