„Valamennyi varjúféle rendkívül intelligens, erre csak egy példa az új-kaledóniai varjak eszközhasználata. Legtöbbjük, mint pl. a csóka, kolóniában és rendkívül fejlett szociális struktúrában él, ahol különböző hierarchia szerveződés is megfigyelhető. A dolmányos varjú költési időszakban szoliter, elszórtan fészkel. Többféle madárfaj képviselőjét volt szerencsém felnevelni, gondozni, de azt tapasztaltam, hogy mind közül a dolmányos a legagyafúrtabb.” Dr. Kövér Lászlóval, a Debreceni Egyetem MÉK Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék adjunktusával a dolmányos varjúról, városi térhódításukról beszélgettünk.
A varjúfélék intelligenciája kiskorom óta érdekelt, így nem meglepő, hogy miután felvételt nyertem a Debreceni Egyetem MÉK természetvédelmi mérnök szakára, örömmel bekapcsolódtam a Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék kutatásába, amely a városi környezetben élő varjúfélékkel foglalkozott, elsősorban a dolmányos varjúval. A kutatás helyszíne Debrecen volt, és azért a dolmányos varjú állt a középpontjában, mivel jól érzékelhető volt, hogy a 2000-es évek kezdete óta jelentősen megnövekedett a számuk és teljességgel urbanizálódtak. Ezt a feltételezést az akkori és az azóta gyűjtött eredmények megerősítették, ezért kijelenthető, hogy a városban azóta is folyamatos állománynövekedés tapasztalható. 2006-2013 között minden évben végeztünk fészek monitoringot és folyamatos egyedszám-emelkedést figyeltünk meg. A 2018-2019 között megismételt felmérés ugyanezt mutatta, tehát a dolmányos varjak száma még mindig nem érte el a város eltartóképességének határát, bár a territóriumuk egyre inkább zsugorodik.
Képesek kihasználni az emberi jelenlétet
Mindez, gondolom, nem kizárólag debreceni sajátosság…
Közel sem, a világ számos nagyvárosában, Japánban, Skandináviában, Fehéroroszországban, vagy, hogy ne menjünk messze, Lengyelországban, Szlovéniában és Romániában is foglalkoznak ezzel a jelenséggel.
Mi az oka ennek a városi térhódításnak, és miért éppen a dolmányosnak sikerült ez, ebből a rendkívül intelligens családból?
Mielőtt az okokat részletezném, kitérnék arra, hogy más varjúfélék is jelen vannak a városban, csak ezek egyedszáma nem növekszik ilyen robbanásszerűen. A vetési varjak október közepétől május közepéig vannak jelen, keletről érkeznek hozzánk telelni. Pár évvel ezelőtt azt lehetett mondani, hogy csak időszakosan, de ma már a város szélén találkozhatunk fészkeikkel, amely azt mutatja, náluk is tart a városba költözés folyamata. Kolozsvári, illetve pécsi kutatások azt tükrözik, hogy ezekben a városokban ez a folyamat már előrehaladottabb, mint nálunk. A szajkó a kertvárosi övezetekben érzi jól magát, a csókának pedig a belvárosban van/volt kolóniája. A dolmányos varjúéhoz hasonló térhódítást pedig a szarka mutat a cívisvárosban, amely a kertvárosi övezetből egyre jobban kezdi meghódítani a város központibb részeit is.
Visszatérve a térhódítás okaira, elősorban azt kell kiemelni, hogy terjeszkednek a városok, erre pedig a madarak (is) úgy reagálnak, hogy vagy eltűnnek, vagy pedig alkalmazkodnak. Az alkalmazkodáson belül pedig vannak olyan fajok, amelyek kimondottan profitálnak az emberi jelenlétből, kihasználják az ebben rejlő lehetőségeket, amely viselkedés nagyon is jellemző a varjakra. A dolmányos varjúnak egyrészt az kell, hogy legyen megfelelő fészkelőhelye. Erre tökéletesen megfelelőek a parkok fái, vagy az út mellet húzódó fasorok. Szükségük van továbbá diverz és állandó táplálékforrásokra, ez is bőségesen biztosított. Ezentúl pedig lényeges az is, hogy a városon belül nem igazán vannak predátorai, így nyugodtabb körülmények között tudják élni életüket. A dolmányos varjú jelenleg Debrecenben és más nagyvárosban is csúcsragadozónak számít. Az emberen kívül egyedül azok a társai jelentenek számára gondot, amelyek költési időszakban egymás fészkeit is kifoszthatják. Mindezeken túl van még egy oka meghonosodásuknak, ez pedig a vadgazdálkodás, vagyis a vadászat, a különböző fajok üldözöttsége.
Skandináv kutatók azon az állásponton vannak, hogy a dolmányos azért költözött Svédország nagyvárosaiba, mert az ottani vadgazdálkodás nagyon intenzív volt, ezért a dolmányos varjak úgymond „bemenekültek” a lakott területekre. Ezzel szemben van egy másik vélemény is, miszerint a vadgazdálkodás korábban nem fordított elég figyelmet ezekre a madarakra. A dolmányos varjú vadászható, természetvédelmi szempontból sem kívánatosak a nagy állományai, hiszen elpusztítják a tojásokat, apróvadban is komoly kárt okoznak. Idehaza a városon kívüli populációk megerősödtek, és többek között emiatt szivároghattak be a városokba, ahol hamar felismerték és ki is használták a lehetőséget.
Összedolgozva is képesek vadászni
Óhatatlan a kérdés, hogy miért pont a dolmányos varjúnak sikerült ez?
A varjúfélék mind elképesztően intelligensek, ez is az oka, hogy több fajuk meg tudta vetni a lábát az ember mellett. Több fajuk képviselőjét sikerült közelről megfigyelnem, felnevelnem, gondoznom, de az a tapasztalatom, hogy közülük is a dolmányosok a legagyafúrtabbak. Ebben, valószínű, az is közre játszik, hogy amíg pl. a vetési varjú vagy a csóka kolóniában fészkel, a dolmányos elszórtan, így a túlélés érdekében jóval szemfülesebbnek kell lenniük, mint az imént említett fajok egyedeinek.
A beszélgetés során többször elhangzott az, hogy ezek a madarak rendkívül intelligensek. Mit értünk az ő esetükben intelligencián?
A varjak kognitív hajlammal rendelkeznek, összekötik a dolgokat a következményekkel. Egyet ismertetnék, amely szerintem tökéletesen példázza, hogy mire kell gondolnunk, ha az intelligenciájukról beszélünk. A Washingtoni Egyetem kutatói különböző etológiai kísérletet végeznek a helyi városi varjúfajjal (rövidcsőrű varjú). Az egyik ilyenben maszkot viselve csapdával fogták meg őket, majd engedték szabadon; sőt volt, hogy egy varjú tetemét húzták keresztül egy városi parkon, ahol azok éltek. Ezt követően, a madarak megjegyezték a maszkot és az ahhoz kötődő negatív élményt, ha ilyet viselő kutató bukkant fel, felhőszerűen körülvették, és nyers károgással „szidalmazásba” kezdtek. Ez azonban nem minden: ezt a tudást ugyanis továbbadták az utódaiknak, azoknak, amelyek nem találkoztak soha ezzel a szituációval. Több generáción keresztül bevésődött a madarakba, hogy a maszk veszélyes, és, aki ilyet visel, az vélhetően rossz szándékkal közeledik.
A dolmányosra visszatérve pedig egy saját megfigyeléssel érzékeltetném, hogy mire képesek: Aki járt már Debrecenben, az minden bizonnyal ismeri a Békás-tavat, amely a Nagyerdőn található. Az itt élő tőkés récéket, mint a hasonló parkokban is, az ide látogatók általában kenyérrel etetik. A dolmányos varjak le-lecsapnak egy kenyérdarabra, amelyet azonban nem elfogyasztanak, hanem leleményesen a szénhidrátot fehérjére váltják. Ezt a kenyérdarabot ugyanis elkezdik mártogatni a tó sekély parti régiójában, ahol nem csak récék, hanem halak is élnek. A szétfoszló kenyérdarabra így hamarosan a halak is megérkeznek, a varjak pedig, mintha szigonnyal halásznának, csőrükkel kapdossák ki őket. Ezentúl bámulatos az is, ahogy néhány esetben, mint a farkasok csoportban, összedolgozva vadásznak gyengélkedő madarakra.
Ez az együttműködés némileg ellentmond annak, hogy adott esetben akár egymás fészkeit is képesek elpusztítani…
Fészkelési időszakban territóriumot tartanak, költőhelyüket védelmezik. Ekkor minden más dolmányos varjat elvernek, hiszen csak így tudják teljes biztonságban tojásaikat, fiókáikat. Ezek mellett természetesen szükségük van a megfelelő mennyiségű táplálékra is. Augusztus végén, szeptemberben a családok egyesülnek, csapatokba verődnek, igazából jellemző rájuk a „bandázás” különösen télvíz idején, ha éjszakázni mennek.
De mi a gond velük?
Idáig csak jót hallottam róluk. Mi a gond ezekkel a madarakkal?
Mielőtt ebbe a témába belekezdenénk, kiemelem, hogy hazánkban a varjúfélék közül a dolmányos varjú, a szajkó és a szarka vadászhatóak, mivel rendkívül erős állományuk van, ez pedig komoly kárt okozhat, mind a természetvédelem, mind a vadgazdálkodás számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ki kéne teljesen irtani őket, sőt! Ezeknek a fajoknak is megvan az ökológiai szerepük. Az emberi beavatkozások, hatások következtében sok helyen felborult a természet egyensúlya, az imént említett két szakma szakemberei épp ezt próbálják visszaállítani.
Tehát, akkor nézzük a gondokat, amelyek rendkívül szerteágazóak: a dolmányos varjú egyre szaporodó városi állománya jelentős hatást gyakorol a városi madárfaunára, hiszen előszeretettel rabolják ki más madarak fészkeit (tojás, fióka), de bizonyos esetekben akár a felnőtt egyedekkel is elbánnak. A Debreceni Állatkert folyamatosan jelzi, hogy az állatoknak szánt takarmány jelentős része a dolmányosokat lakatja jól, ugyanis rájöttek arra, hogy itt ingyen konyha várja őket. A kiadós vacsora után pedig gyakran folytatják útjukat a Nagyerdei Stadionhoz, ahol annak tetején összegyűlnek, játszanak, csúszkálnak, egyfajta közösségi életet élnek. Ez azonban a 16 ezer négyzetméternyi felületű, fóliaszerű tetőben komoly károkat okoz, hiszen kiszakítják, megbontják azt.
A lakosság részéről pedig egyre több panasz érkezik az agresszív viselkedésükre, május közepétől kezdve. Ekkor hagyják el ugyanis a fészkeket a még gyenge röpképeséggel rendelkező fiókák, amelyeket rendkívül harciasan védelmeznek a szülőmadarak. Az arra haladókat hangos károgással próbálják elzavarni, köröznek a fejek felett, a kutyára rá is csaphatnak, de előfordult olyan is, hogy leverték a gazdája szemüvegét. Ez érthetően „meghátrálásra” készteti a betolakodót, a varjak pedig a pozitív tapasztalattal gazdagodva még bátrabban, egyre többször fogják ezt a módszert alkalmazni.
Miután rögzítettük, hogy senki sem a kiirtásukról beszél, csupán az egyedszám szabályozásáról, felteszem a kérdést, hogy egy ennyire értelmes, ahogy Ön mondta, agyafúrt állat esetében milyen eszközökkel lehetséges ez városi környezetben?
Két eszköz biztosan nem jöhet szóba: az egyik a mérgezés, amely általánosságban egy országosan tiltott módszer, illetve a lőfegyver használata, amelynek városon belüli alkalmazása tilos. A varjak kontrolljának egyedüli módszere a csapdázás lehet, abból is a szelektív, élvefogó eszközök használata. Azért, hogy megtudjuk, mely csapda alkalmazható a legsikeresebben városi környezetben, 2014-ben egy csapdázási kísérletet indítottunk. A repertoárunkban szerepelt a csapóháló, a Larsen-csapda, svéd-csapda és a nagyobb méretű létrás-csapda is, amelyet saját terveink alapján magunk építettünk. Csalinak kenyeret, esetleg felvágottat, illetve csalimadarat használtunk. A létrás-csapda igazolta leginkább elvárásainkat, ennek eredeti típusa jól vizsgázott már a bécsi Schönbrunni Állatkertben és Szapporo városában (Japán) is, amelynek szeméttelepén igen szép sikereket értek el a szakemberek.
A csapdázás azonban önmagában nem megoldás, szükséges emellett a nagyvárosi hulladéktárolás problémáinak megoldása is. Zárt konténerekre lenne szükség, illetve a nyitott szemeteskukák felszámolására, ezek ugyanis állandó élelemforrásul szolgálnak a dolmányosok számára. A lakótelepek felelőtlen kutya-macska-galamb etetőit is regulázni kéne, hiszen az általuk kihelyezett ételmaradék-kupacok, mint mágnes a vasreszeléket vonzzák a környék varjait. A parkok fáinak, az út menti fasoroknak átalakítása is célszerű lenne, olyan módon, hogy ne legyen alkalmas a fészeképítésre.
Ahogy sorolta a problémákat, illetve a lehetséges megoldásokat, az jutott eszembe, hogy korábban a galambok voltak azok, amelyek jelenlétükkel erősen megosztották a városlakókat. Volt-e valami hatása a dolmányos varjak térhódításának a galamb populációra nézve?
Először is tisztázzuk, mit értünk a közbeszédben használt galamb kifejezés alatt: három fajról beszélhetünk, ezek a parlagi galamb, a balkáni gerle és az örvös galamb. A balkáni gerle korábban jóval nagyobb számban volt jelen városainkban, mint napjainkban. Ennek okai, hogy megszűntek a táplálkozási lehetőségei, csökkentek a fészkelésre alkalmas helyek, de merem állítani, hogy a létszámuk visszaesésében a dolmányos varjúnak is jelentős szerepe volt (predáció). A parlagi galamb egyedszáma szintén csökkent a korábbi időszakhoz képest. Ennek az oka, hogy a fészkelésre alkalmas helyek száma korlátozódott, hiszen számos tetőt, padlást zártak el előlük. Az új jövevény az örvös galamb, amely társaihoz viszonyítva a legnagyobb testű, egyre szaporodó, napjainkra rezidens városi madárfaj. Jó kérdés, hogy az örvös galamb terjeszkedése milyen következményekkel fog járni a két faj interakciója tekintetében.
Az evolúciót a változások okozzák, egy városban pedig nagyon gyorsan történnek változások. A különböző hatásokra a növények, állatok belső és külső tulajdonságaikban egyaránt változhatnak, így azt kell mondjam, hogy napjainkban az evolúciós kutatások forró pontjai a városok, metropoliszok.