Az előző elmélkedésből kimaradt a sztigminás levéllikacsosodás, mint olyan betegség, amellyel a metszéskor is foglalkozni kell. Ezt a betegséget sokan a nevébe foglalt tünetekről ismerik, pedig van egy másik tüneti formája, amely szintén komoly károkkal fenyeget. A vesszőkön lilás, gyakran ezüstös fénnyel csillogó, besüppedő foltokat látunk.
A sztigminás levéllikacsosodás tünete vesszőn, a jelölt helyen a rügyet körbefogta, az már nem hajt ki
Jellemző, hogy ezek a foltok a rügyek közelében alakulnak ki, és előfordul, hogy a foltok körülölelik a rügyet. Sajnos, ez a rügy már nem hajt ki, sokkal inkább fertőzési forrás lesz a következő szezon új fertőzéseihez. Ezt tudva érdemes lenne a vesszőket ott visszavágni, ahol a betegség foltját megtaláljuk. Nem egyszerű a helyzet, főképpen egy erős fertőzéssel együtt járó év után, ugyanis egy vesszőn több folt is kialakulhat, illetve az első foltot gyakran az első vagy a második rügy közelében találjuk. A betegség erős fertőzésével, gyors terjedésével és elhatalmasodásával terhelt év volt a mögöttünk levő 2016 is, így a metszés okoz némi fejfájást.
Nemcsak a betegségek kezelhetők bizonyos mértékig a metszéssel, néhány kártevő indulása is lassítható ilyen beavatkozással. Gondolok itt a levéltetvekre. Mint ismeretes, a levéltetű fajok tojás alakban telelnek a fő tápnövény fajukon. A tojásokat főleg a hajtások csúcsi részén, a csúcsrügy közelébe rakják. Ez kedvező a tojásból kikelő ősanya számára, azonnal tud táplálkozni. Számunkra a szaporodásnak indult kolónia által okozott tünetek, tipikusan a torzult, becsavarodott levél, hajtás ad jelet. Metszéskor csak arra kell visszagondolni, hogy az őszi időszakban milyen aktívan telepedtek vissza a levéltetvek, kedvezett-e az időjárás a felszaporodásuknak. Amennyiben pozitív választ adunk saját kérdéseinkre, úgy joggal feltételezhetjük, hogy a hajtáscsúcsok környékén igen sok tojás várja a tavaszt. Ezek lemetszése jelentősen csökkenti az induló népességet. Természetesen megtalálhatjuk magukat a tojásokat is, de ehhez gyakorlat, idő kell, és esetenként egy kézi nagyító is hasznos segítség lehet. A metszés során pedig az előbb felsorolt lehetőségekkel kevésbé rendelkezünk. A kihajtás után is elvégezhetjük ezeket a levágásokat, sőt, a találati arány sokkal megbízhatóbb lesz, de ez már nem a téli metszés része.
Vannak olyan kártevők, amelyek határozottan megmutatják magukat, nem kell keresni őket. Ilyenek a pajzstetvek, amelyek fajtól függően a fa törzsén, vázágakon jellemző telepeket alkotnak, könnyen megtalálhatók. A metszéshez sorolják, mint műveletet, bár nem metszőollóval végzik, a kéregkaparást. Az öreg, durva kérgű fáknál valóban kéregkaparó eszközzel próbáljuk ledörzsölni a „kagylókat, pajzsokat”, míg fiatalabb fáknál a kíméletesebb drótkefét használjuk ehhez.
A kaliforniai pajzstetű szívogatás nyoma, un. lázfolt. A pajzstetű a gyümölcsösben telel.
A vértetű egyre inkább terjedő kártevő, sajnos, a metszés sem ad megoldást ellene. A földalatti részeken telel, tehát a metszéskor nem találjuk meg, de meglátjuk a szívogatása nyomán kialakuló torzult vesszőket, sima dudorokat, esetleg rákosodó daganatokat. Ezek adnak jelzést, hogy a kártevő jelen van, hamarosan ismét szaporodásnak indul. Természetesen a kárkép lemetszésével a kialakuló súlyosabb állapotokat, felülfertőződéseket megelőzhetjük. Enyhébb teleken a vázrendszerben, annak repedéseiben is képes áttelelni, de azok megkeresése metszéskor túlzott feladat lenne, ráadásul az ilyen módon végzett védekezés nem lenne hatékony.
Beszélnünk kell még az őszibarack, kajszi kártevőiről, a keleti gyümölcsmolyról és a barackmolyról. Ezek kora tavasszal, majd ősszel ismét a fák hajtásaiban élnek és táplálkoznak. A kettő közötti jellemző különbség a telelés helye és a tavaszi megjelenés. A barackmoly tavasszal még táplálkozik, így a hajtások héja alatt, a rügyekben, összességében a hajtásokban telel, tavasszal az új hajtásokban fejlődik, és később jelenik meg az imágója, mint a kora tavasszal már repülő keleti gyümölcsmoly. A keleti gyümölcsmoly, jellemzően a kéregrepedésekben, esetleg talajszinten telel, és kora tavasszal már repül az imágója. (Az igaz, hogy az első nemzedék lárvái azonnal a hajtásokba (6-10 cm) rágnak bele.) Vagyis, ha tudjuk, hogy a barackmoly jelen van (csapda fogása, személyes megfigyelés, hajtáscsúcs elhalása, stb.), akkor irányított metszéssel csökkenthetjük annak induló népességét. Az őszibarack metszésére több módozat is kidolgozásra került, mindenesetre a csúcs részek visszametszése nem feltétlen idegen gondolat. Aztán, ha az új hajtások is tünetet mutatnak, akkor egy utólagos metszéssel, a tünetes hajtások csúcsi részének eltávolításával gyéríthetjük a kártevők tömegét.
Eddig egy-egy károsító kapcsán konkrét feladatokat szabtunk. Nem elhanyagolható a metszés áttételes hatása sem, talán azt is mondhatjuk, hogy hasonlóan fontos módszer az egészséges növényállomány fenntartásában. Ezt nem lehet csak egy adott károsítóhoz kapcsolni, de kapcsolhatjuk sokkal többhöz, mint amelyeket felsoroltunk az előzőekben.
A szellős, átjárható, benapozható korona kialakítása minden szempontból kedvező. Ez a belső, sűrítő vesszők eltávolítását, a napfénynek utat engedő koronaforma kialakítását, a vízhajtások kialakulását kerülő metszést jelenti. Az ilyen korona nem alakít ki párás mikroklímát, segíti a felületi nedvesség minél gyorsabb felszáradását, és ezzel igen sok betegség és kártevő számára csökkenti a fertőzés számára kedvező időszakot. Ha nincs túl sok (de gyenge) hajtás, akkor a károsítók kevésbé tudnak azokon megtelepedni (levéltetű, pajzstetű, vértetű, betegségek).
A monília hajtásfertőzés tünete még mindig látszik
Fontos kérdés a metszés időzítése. Ez nem egyszerűen biológia kérdése, figyelembe kell venni az időjárást, az ültetvény nagyságát, a hadra fogható metsző brigádot és valószínűleg még egyéb körülményeket is. Általában az almafélék és a szőlő metszését már januárban megkezdik, a csonthéjasok esetében szerencsés lenne várni egészen a rügyfakadás tájékáig. (Spanyolországban láttam, hogy az őszibarackot virágzáskor metszették, és egy roppant egyszerű módszerrel elvégezték a gyümölcsritkítást is.) A csonthéjasoknak baktériumos és gombás betegsége is van, ami az ágrendszert támadja meg, és ezek a kórokozók a hűvös, csapadékos, nedves körülményeket kedvelik. A korai metszés utat nyit a fertőzéshez, a kórokozó számára kedvező körülmények pedig segítik a betegség terjedését, súlyosbodását.
Még egy fontos téma a metszési sebek lezárása. Általános elv, hogy a vágási felületeket a metszéskor le kell zárni. Kiskertekben ez kevésbé lehet gond, néhány fa esetében nem jelent kivitelezhetetlen feladatot. Az üzemi méretű ültetvényekben sokkal több plusz feladatot ad, de ennek ellenére sokan – helyesen – megkövetelik. A kis átmérőjű vesszők általában gyorsan beszáradnak, azoknál fertőződés és a betegség terjedése kevésbé következik be. A vastagabb részek – gallyak, ágak – esetében sokkal fokozottabb a veszély a súlyos kárra, így azoknál mindenképpen ajánlott a sebek kezelése.
Sokan nem végeznek sebkezelést, mondván, hogy a metszés után jön a rezes lemosó permetezés. (A gond az, hogy a metszés hosszú ideig tart, így a rezes permetezés gyakran elkésik a sebek védelmére.) Ha valaki biztonságra törekszik, akkor a sebkezelő paszták alkalmazása a vágáskor, a rezes lemosó permetezés rügyfakadás idejére időzítve történjen meg.
Növényorvos
