„Az élelmiszertudomány nemzetközileg elismert professzora, Bánáti Diána vezeti dékánként július 1-jétől a Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Karát. Beszélgetésünk során szóba kerültek a kezdeti évek éppúgy, mint a Központi Élelmiszer-tudományi Kutatóintézetben és az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóságnál végzett munka, de szó esett többek között az élelmiszer-biztonsággal kapcsolatos tévhitekről is.
Édesanyám logopédus, édesapám állatorvos volt, mindkét pálya vonzott, azt gondolom, a kettő között egy olyat találtam, amit mind a mai napig nagyon szeretek. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen szereztem meg az első diplomámat. Az egyetemen, annak ellenére, hogy kísérleti jelleggel szakosodtunk, rendkívül összetett képzést kaptunk. Persze, akkoriban sokat panaszkodtunk arra, hogy a géptant éppúgy tudni kell, mint a mikrobiológiát, ökonómiát vagy a különböző technológiákat. Később azonban, amikor megnyílt a világ, és külföldi egyetemekre is eljutottam, azt tapasztaltam, hogy az ottani hallgatók magabiztosak ugyan, de tudásuk sokkal egysíkúbb, mint a miénk.
Visszatérve az egyetemi évekre, végzést követően ott maradtam és a Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasaként kutattam, oktattam. Közben elvégeztem a tanárképzőt, ugyanis láttam édesanyám munkáján keresztül azt, hogy oktatóként szükségem lesz majd pedagógiai ismeretekre is. Ösztöndíjak segítségével hat év alatt szinte „bejártam a világot”, többek között dolgoztam a wageningeni agrárkutató központban (Hollandia), a readingi egyetemen (Nagy-Britannia), majd később fél évet Japánban is. Hat év telt el, közben megszereztem a kandidátusi fokozatot. Japán azért is lényeges számomra, mert hazatérésem után éreztem azt, hogy változtatni kellene az életemen, ki kellene magam próbálni más területeken is.
Ismeretlen volt a nyomon követhetőség fogalma
Ez volt az FVM…
Igen, az akkori agrárminisztérium egy fiatal csapatot toborzott. A téma felelősei rájöttek arra – akkor még úgy képzeltük, hogy már 2000-ben csatlakozni fogunk az Unióhoz -, hogy nem is igazán tudjuk, hogy pontosan mit és hogyan is kellene az Unió joganyagából átvenni, átültetni a magyar jogszabályi környezetebe.
Szokatlan szigorú eljárással felvettek tizenöt fiatalt, többnyire agrár-, illetve kertészmérnököket. Az Európai Unió termékpályái, illetve nagyobb szakterületei mentén osztották fel a munkát. A miénk volt az élelmiszerek jogharmonizációs munkacsoportja, egy másik csapat pedig pl. a növény-, illetve állategészségüggyel foglalkozott. Ekkor végeztem el a jogi egyetemet, ahol mérnök-jogász diplomát szereztem, ahogy korábban a pedagógiával, most a joggal voltam úgy, hogy nélkülözhetetlen a feladat elvégzéséhez. Amikor területünkön szükséges tennivalóval elkészültünk, akkor kerestek meg azzal, hogy pályázzam meg a Központi Élelmiszertudományi Kutatóintézet (KÉKI) főigazgatói posztját. Megtettem, és 33 évesen a KÉKI vezetője lettem.
Milyen feladatok vártak ezzel a tisztséggel Önre?
Akkoriban a KÉKI-ben, bár kutatóintézetként funkcionált, számos terület fejlesztésre szorult. Hiányoztak pl. a fiatal kutatók, az utánpótlás és legalább ennyire a megfelelő nemzetközi kapcsolatok. Az intézet átalakításra és fiatalításra szorult. Nagyon sokan várták a változásokat és természetszerűleg eleinte ellenállásba is ütköztem munkám során. Mindezekkel együtt sikerült egy nagyon jó csapatot kialakítani, számos tehetséges fiatal kutatót sikerült megnyerni magunknak, komoly projektjeink lettek. Két fő egységünk volt: az egyik az Élelmiszerbiztonsági, a másik pedig az Élelmiszertechnológiai Főosztály. Foglalkoztunk új technológiákkal, vagy hogy csak egyet emeljek ki, az allergenitás követésével is.
Akkoriban az élelmiszer-biztonsággal kapcsolatos kutatások nagyon újak voltak, ismeretlenek voltak azok a fogalmak, mint élelmiszerlánc, nyomon követhetőség, kockázatelemzés köre stb. Gyakorlatban és a köztudatban sem voltak jelen. Nulláról építkeztünk, és hoztuk létre többek között idehaza az Élelmiszerbiztonsági Hivatalt. Ma már széles körben ismertek az olyan szlogenek, mint pl. a „vályútól a villáig”, vagy „szántóföldtől az asztalig”, de ehhez az kellett, hogy meggyőzzük az élelmiszer-biztonság fontosságáról a döntéshozók szélesebb körét. Tizenegy évig voltam a KÉKI-ben, emellett két alkalommal miniszteri biztosi feladatkört is elláttam. 2012-ben pedig megkeresett a Nemzetközi Élettudományi Intézet akkori elnöke, hogy szeretnék, ha a szervezetben lenne egy váltás, és ezt én hajtanám végre.
Brüsszeli évek
Ekkor költözött Brüsszelbe…
Akkor már időm jelentős részét ott töltöttem. Egyrészt a KÉKI EU-s projektjei miatt, másrészt pedig akkor már elnöke voltam az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóságnak (EFSA). Ez nem főállás volt, hiszen az EFSA-nak volt, illetve van egy ügyvezető igazgatója, hanem tiszteletbeli funkció. Ide pedig úgy kerültem, hogy 2006-ban, a tíz új tagállam csatlakozását követően, amikor első ízben frissítették a hatóság manager board tagságát, akkor beválasztottak a testületbe, egyedüliként a tízek közül. Ezt követően hat évig viseltem az elnöki tisztséget.
Mennyire volt az rendkívüli, hogy egy, a kelet-közép európai térségből származó személy töltsön be ilyen fontosságú pozíciót?
Ritkaságnak számított, hogy egy európai szervezet elnöke magyar legyen. Sokáig lehetett azt akkoriban érzékelni, hogy a nyugati tagállamok képviselői közül jó páran egyfajta bizalmatlansággal tekintenek ránk, nem hittek a tudásunkban, sarkítva talán úgy is fogalmazhatnék, hogy mintha azt is megkérdőjelezték volna, hogy biztosan tudjuk-e illedelmesen használni a kést és a villát…
Úgy tudom, hogy emellett egy etikai tanácsadó testületnek is tagja volt….
Igen, az Európai Bizottság korábbi elnökének, José Manuel Barrosonak volt egy etikai tanácsadó testülete, ott is tag voltam hat évig. Etikai szempontból elemeztünk különböző kutatási, fejlesztési kérdéseket. Korábban ez a testület etikus, filozófus, illetve teológus tagokból állt, ezt követően kerültek be természettudományos területről is szakemberek, mint például én is. Foglalkoztunk a nanotechnológia medicinában való megjelenésével, így például olyan kérdések is felmerültek, hogy a nanotechnológia élelmiszeripari alkalmazása jár-e kockázattal, és ha igen, melyek lehetnek azok.
Abban a ciklusban, mikor tag voltam, két nagyon érdekes témával foglalkoztunk: egyik az állatok klónozása, a másik az új technológiák mezőgazdasági alkalmazása. Általánosságban elmondható, hogy a tudomány rendkívül gyorsan fejlődik, és a kutatók felelőssége az, hogy olyan normákat, normarendszert hozzanak létre, amely ezt a fejlődést nem akadályozza, de keretek között tartja. Európában nagyon szigorú szabályok vannak, indokoltan szigorúbbak, mint más térségekben. Ez természetesen összefügg a gazdasági fejlettséggel, azzal, hogy megengedhetjük magunknak a szigorú morált, másrészt komolyan is gondoljuk azt, hogy a fogyasztók érdekében fontos a szigor.
Eltérő szemlélet
Ez a fajta szellemiség nem okoz konfliktusokat a piac egyéb szereplőivel?
A szabályozás, újra kiemelem, részben szakmai, részben pedig morális kérdés. Természetszerűleg nagyon sok konfliktust okoz éppen ezért, és, ha nagyon leegyszerűsítve fogalmazok, akkor úgy foglalhatom össze, hogy az Európai Unió, mindaddig amíg valamiről nem bizonyította be azt, hogy biztonságos, addig nem engedi piacra. Az USA-ban, kis túlzással, fordítva gondolkodnak, amíg nincs gond, addig a szabad kereskedelem törvényei szerint, forgalomba kerülhet a termék. Volt már több kereskedelmi konfliktus az Unió és az USA között, amely az élelmiszer-biztonság eltérő szemléletbeli és jogszabálybeli különbségeiből adódott. Mindemellett az EU és a kevésbé fejlett régiók között is volt ilyen, sőt megfigyelhető szervezeti szinten is.
Nem teszi könnyebbé a helyzetet az sem, hogy sok esetben gazdasági és politikai érdekek is befolyásolják a szakmai vitát. A gazdaságilag kevésbé fejlett régióknak az az érdeke, hogy kevésbé szigorú szabályok legyenek, úgy érzik, a különösen szigorú szabályok számukra igazságtalanok. Azt mondják, hogy egy fejlettebb regionális szervezet, könnyebben megengedheti magának azt, hogy morális okokra hivatkozva szigorú szabályokat alkosson. Erre szoktam a panaszkodóknak azt mondani, hogy sokszor nem gondolunk arra, hogy a világ szerencsésebb felén élünk, ahol jelenleg rendelkezésünkre áll megfelelő mennyiségű biztonságos élelmiszer és ivóvíz. Tehát, igen, a szigorú szabályozás sokszor okoz konfliktusokat.
Térjünk vissza az ILSI-hez: sokak számára nem ismert az itt folyó munka, pár mondatban megpróbálná ezt összefoglalni?
Az itt töltött hat és fél év alatt, élelmiszer-biztonsággal, táplálkozástudománnyal, orvostudománnyal, civilizációs betegségek megelőzésével, toxikológiával, környezet-biztonsággal és nagyon sok más területtel is foglalkoztunk, ami nem társadalomtudomány, hanem élettudományi kérdés, de a társadalomtudomány határán mozog. Jó példa erre a fogyasztók élelmiszer-biztonsági kockázatészlelésének vizsgálata.
A kockázatészlelés rendkívül érdekes dolog, nagyban meghatározza a fogyasztás mikéntjét. Az új technológiák bevezetése azt a célt is szolgálja, hogy jobb minőségű élelmiszert állítsanak elő, előfordul azonban, hogy a fogyasztó nem érti ezeknek a technikáknak a működését, elvét, esetlegesen a szerencsétlen elnevezés félelmet kelt benne, így nem vásárolja meg a terméket. Sok ilyen hibát vétettünk. Ez alatt nem csak a kutatókat értem, hanem a széles körű szakmát is, amelynek a feladata, lehetősége lett volna, hogy ezeknek a technológiáknak a működését közérthetően elmagyarázza. Nem csak nálunk, szinte mindenhol hiányzik a tudományosan megalapozott információ közérthető közvetítése a közvélemény számára. A kutatók számára rendelkezésre álló információ és a közvélemény számára érthető és értelmezhető információ között hiányzik a megfelelő csatorna. Sokkal több olyan szakembert kellene képezni, aki képes arra, hogy a saját tudományos munkáját közérthetően ismertesse, vagy/illetve újságíróként értelmezni tudja a szakmai kifejezéssel teletűzdelt kutatási eredményeket.
Tévhitek: időről időre felröppen az a vélekedés, hogy hazánkba kapható egyes Unióból származó élelmiszerek rosszabb minőségűek, mint az ugyanolyan elnevezésű, jelölésű társaik, amelyek a fejlettebb nyugati térségben kaphatók. Mi erről a véleménye?
Azt gondolom, hogy azt kellene megkérdezni erről, aki valóban független, megfelelő számú vizsgálatot végzett. Úgy tudom, hogy az Unió egyesített kutatási centruma elvégezte ezt, láttam ilyen jellegű híradást. Minden cég igyekszik az adott piac számára speciális termékeket előállítani, alkalmazkodva a fogyasztók igényéhez, ízléséhez. Van, ahol édesebb, sósabb, puhább termékre van igény. Minden országban lehet találni kiváló, közepes és gyenge minőségű termékeket, ez igaz természetesen az élelmiszerekre is. Ameddig igény van az olcsóbb, és ezzel együtt gyengébb minőségű élelmiszerekre, addig olyat is elő fog állítani az élelmiszeripar. Nyilvánvaló, hogy nem lehet olcsó, gyenge minőségű alapanyagból kiváló minőségű készterméket létrehozni. Ez a tendencia mindenhol jelen van Európában, csak talán a minőséget tekintve nem ennyire széles a paletta egy gazdagabb társadalomban, mint nálunk.
Emlékeztetnék azért arra is, hogy Magyarország az élelmiszeripari privatizáció előtt is tudott kiváló minőségű élelmiszeripari termékeket, pl. húskészítményeket előállítani és exportálni. Ez nem azt jelentette, hogy minden, amit elállítottunk, kiváló minőségű volt. Most is vannak olyan hazai vállalkozások, amelyek rendkívül jó minőségű terméket állítanak elő és ugyanazok hasonló, de sokkal kisebb hústartalommal rendelkező készítményekkel is piacra lépnek.
Nem ismerik, így nem aggasztja őket
Miként ítéli meg hazánk helyzetét az élelmiszer-biztonság szempontjából?
Nem itthon éltem az elmúlt években, így nincs aktuális képem erről. Viszont azt gondolom, nagyon egyszerűen meg lehetne nézni: össze kell hasonlítani, hogy milyen mennyiségben, milyen vizsgálatok történnek és milyen eredmények születnek. Abban az esetben, ha a vizsgálatok kellően nagy számban történnek, illetve azok eredményei ismertek, akkor minden szükséges információ a rendelkezésünkre áll.
Rálátása szerint, kellő számban történtek ezek a vizsgálatok?
Ezt nem tudom megítélni, viszont a közelmúltban olvastam olyan Európai Uniós jelentést, amelyben összehasonlították az egyes tagállamokban nagy számban vett mintáknak a növényvédőszer-maradvány tartalmát. Ez azért érdekes, mert egyes országokban, így Magyarországon is, a fogyasztók irreális mértékben aggódnak olyan tényezők miatt, amiről, mi szakemberek tudjuk, sokkal kevésbé lenne indokolt. Ezzel együtt pedig olyan dolgokról nem tudnak, amiről szükséges lenne, így az nem is aggasztja őket.
A növényvédőszer-maradványok kérdése az előbbi csoportba tartozik, fogyasztók nagy része nem tudja, hogy miért használjuk, sem azt, hogy mi történne, ha nem használnánk. Azt, hogy sokkal súlyosabb élelmiszer-biztonsági kockázatot igyekszünk elhárítani, megakadályozni ezekkel, például, hogy ne szaporodjanak fel olyan penészgombák, amelyek mérgező karcinogén, teratogén és mutagén toxinokat termelnek, amelyek fogyasztásának rendkívül súlyos következményei lehetnek. Az említett beszámoló szerint a hazánkban vett minták döntő hányadában vagy nem találtak, vagy kifejezetten a határérték alatt, minimális mértékben találtak növényvédőszer-maradékokat.
A brüsszeli évek után újra itthon. A jelenlegi munkakörében milyen feladatokat tűzött ki maga elé?
Rövid, illetve hosszú távú céljaim vannak a dékáni munkában, illetve az Intézet vezetésében. Nagyon sok tervem van, majd akkor tudok pontosítani, ha megismerem a kart, illetve a lehetőségeket. Mindenképpen célom a képzés bővítése, gyakorlati szakemberek és külföldi oktatók rendszeres meghívása karunkra. Át kell gondolni, hogy mire van piaci igény. Fontosnak tartom, hogy a közvélemény számára is bemutassuk, hogy milyen korszerű ismereteket igényel egy agrármérnök, vagy élelmiszeripari mérnök képzése, milyen területen tudják a hallgatók tudásukat hasznosítani. Nemzetközi kapcsolatrendszert szeretnék kiépíteni, nemzetközi oktatókat, professzorokat meghívni, és növelni a külföldi hallgatók számát.